Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)

s még kevésbé divatjelenség vagy majmolás. Arról van szó, hogy a dolgok a maguk komisz többértelműségükben lepnek meg bennünket, s a költő, ha nem akar lemondani a teljességről ha állást akar foglalni és el akarja kötelezni magát, kénytelen a dolgokat többértelműségükben megragadni, illetve leleplezni többértelműségüket. Ez pedig óhatatlanul a hagyományos költői nyelvi eszközök átértelmezésével jár, új, adekvátabb nyelv kikísérletezésével. (Nyelven a költői, s nem a hétköznapi nyelvet értve itt.) Nyelv és élmény abszolút szinkróniája nélkül nincs költészet. Másfelől persze ebből ered a modern költészet sok oldalról kárhoztatott „érthetetlensége” is. Hogy líránk arctalan? Éppen ellenkezőleg. Ha legjobb költőink egyek abban, hogy töredékek és torzók, életérzések és hangulatok impresszionizmusa helyett a modern lét mítoszának megteremtésén fáradoznak, úgy ehhez a célhoz más-más utakon közelítenek. Tessék megnézni Tőzsér Árpád ontologizáló líráját, Zs. Nagy Lajos groteszkjeit, Cselényi László „nonfiguratív” líráját, Tóth László zsúfolt nyelvi építményeit, Varga Imre keserű bölcseleti líráját. Más kérdés, hogy beszélhetünk-e itt vonulatokról.Azt hiszem nem. Inkább autonóm alkotószemélyiségekről. A nemzedéki jegyek eltűnőben vannak. Aki képes rá, igyekszik a saját útján járni. Ezek az utak egyszer keresztezik egymást, máskor párhuzamosan haladnak.

3

Akár többet is. Az irodalomban nincsen abszolút helyes, egyetlen út. A kontárság csalhatatlan jele, amikor valaki tanácsot ad a köiltőnek, hogyan írjon verset ezentúl. Erre a kérdésre tehát legfeljebb azt válaszolhatnám, hogy hozzám X. Y. törekvései állnak a legközelebb. Ez azonban egyáltalán nem lényeges. Sokkal fontosabb, hogy ne szakadjon meg líránk folyamatossága, hogy megtisztítsuk líránkat a még hellyel-közzel meglévő dilettantizmus maradványaitól, hogy irodalmunk szervezeti feltételei tovább javuljanak, s főleg, hogy irodalomtörténetírásunk elvégezze ennek az irodalomnak értékszempontú analízisét.

Lacza Tihamér

Azt hiszem, senki előtt sem kétséges, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztőit a legnemesebb szándék vezérelte, amikor szervezni kezdték ezt a „körkérdés-akciót”; egy jó és fontos ügyet kívántak szolgálni vele, ennek ellenére mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy igyekezetük és fáradozásuk a kívánt eredménnyel jár majd. Ez a körkérdés-akció ugyanis — egyfajta pótcselekvés. Valami helyett történik, valaminek a hiányát kívánja elfedni. Ez a valami pedig a mélyreható elemzés. Mindezt nem árt rögtön az elején tisztázni, nehogy bárkit is megtévesszenek a magam vagy kollégáim jelzésszerű utalásai, a többnyire találomra összeállított név- és címjegyzékek.

1

Sajátos vonása irodalmi életűnknek, hogy minden áron rangsorolni kívánja az egyes írói életműveket, noha döntő többségük egyáltalán nem tekinthető lezártnak, s ráadásul még azok az írói pályaképek is hiányoznak, amelyekre egy valamiféle rangsorolás alapozódhatna. Nem tudom, feltűnt-e már önöknek, hogy mi előszeretettel skatulyázunk? X. sematikus verseket írt az ötvenes évek elején, s bár azóta fejlődött, akkori modorosságaitól nemigen tud szabadulni; Y. az örökös kísérletező; Z. a polgárpukkasztó és cinikus; Q. a szülőföld halk szavú dalosa stb., stb. Van aki jól jár, mert „pozitív"