Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
skatulyába rakják, és — sportnyelven szólva — olykor még lazíthat is, nem kell túlságosan tartania attól, hogy a szemtelen kritikus elveri rajta a port. Másnak keserűbb sors jut osztályrészül: bekerül egy „negatív” dobozba, s igyekezhet bárhogyan, mindig a szemére vetik ifjúkori tévelygéseit. Ilyen „alapállásból” aztán nehéz megőrizni az elfogulatlanságnak mégcsak a látszatát is. Nem csoda, ha némelyek klikkekről, érdekés dacszövetségekről beszélnek — holott valójában csupán egy elburjánzott rossz szokásról van szó, amit sürgősen ki kellene irtanunk kritikai szemléletünkből. Ezek után érthető, hogy én nehezen tudnék megnevezni akár egyetlen kiemelkedő verskötetet is az elmúlt öt esztendő terméséből, mert elébb azt kellene tisztáznunk, hogy ez vagy az a gyűjtemény milyen helyet foglal el ennek vagy annak a költőnek pályáján; korábbi verseihez viszonyítva az új kötet darabjai fejlődést mutatnak-e, s ha igen miben és; miért. Csak ennek eldöntése után tágíthatjuk vizsgálódásunk körét a csehszlovákiai magyar lírára, s később az egyetemes magyar költészetre. 1975—1979 között több elsőkötetes szerző jelentkezett. Amennyire emlékszem, nem fogadta őket túlságos ováció. Ez néhányüknak kedvét szegte, úgy látszik elfeledkeztek arról, hogy nemegy jelentős költői életmű éppen egy gyengécske első kötettel kezdődött. Ennek ellenére egy percig sem éreztem túlzottnak azt a szigort, amellyel kritikusaink elbírálták ezeket a műveket. Bárcsak ilyen következetesen volnánk a már befutóiakkal szemben is! Koncsol Lászlónak van egy hosszú, csak részleteiben publikált tanulmánya, amelyben a szerző megkísérli felvázolni a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészet fejlődéstörténetét. Versrészletek tömegével bizonygatja, mennyire egységes ez a költészet, milyen határozott és sajátos arculata van. Mindezt most nem azért mondom, hogy kétségbe vonjam a szerkesztő értesüléseinek helyességét az „arctalanságot” illetően — ennek eldöntése ugyanis nézőpont kérdése. Koncsol fejtegetéseiben azonban kimondatlanul is benne van az is, hogy nem az egyes életművek összessége teremti meg ezt az egységet, hanem csak egyes költemények, amelyeket megfelelő módon egymás mellé raktunk. Ha jól belegondolunk, ez másképp nem is lehetséges, hiszen minden valamire való költő célja, hogy a lehető legeredetibb költői eszményt valósítsa meg. Véleményem szerint a csehszlovákiai magyar lírának nincsenek sajátos vonulatai, csak kedvelt témái vannak. De nincsenek markáns költő-személyiségei sem, legalábbis olyanok nincsenek, akik alapvető módon meghatároznák, illetve befolyásolnák költészetünk alakulását és fejlődését. 3 Jóllehet könnyebb feladat ötleteket adni, mintsem alkotni, mégis az a véleményem, hogy a kritikusnak vajmi kevés beleszólása van (vagy lehet) abba, milyen lesz a költészet — közelebbről a csehszlovákiai magyar költészet — az elkövetkező években. Az ő dolga elsősorban az, hogy lehetőségeihez és képességeihez mérten igyekezzék minél objektívabban értékelni és mérlegelni költészetünk múltját és jelenét. A jövőt illetően csak akkor lehetnek elképzelései, ha tisztában van azzal, mi az, aminek megváltozását szeretné vagy fontosnak tartaná. Én úgy látom — meglehet, nem értenek velem egyet —, hogy költőink többsége még mindig nem találta meg egyéni hangját, a kelleténél többet kísérletezik, ahelyett, hogy a szintézisre összpontosítana. Azt szeretném, ha költőinknek sikerülne megvalósítaniuk ezt a szintézist, ha a jövőben nemcsak jó,, hanem „nagy” verseket is írnának.
