Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Bodnár Gyula, Grendel Lajos, Lacza Tihamér, Mészáros László, Turczel Lajos, Wlachovský, Karol, Zalabai Zsigmond: Költészetünk a hetvenes évek második felében (ankét)
Bodnár Gyula Eszem ágában sincs szerénységből példát adni, de huncut lennék, ha nem bocsátanám előre: bármennyire is megtisztelő számomra, hogy a Szemle szerkesztősége besorolt a kritikusok közé, én nem vagyok kritikus. Erre a címre még (vagy már?) a mi irodalmunkban sem jogosíthat föl senkit a hivatala, „széke” — legyen bár, mint esetemben, újságíróról és versrovat-szerkesztőről szó —, és ugyanúgy nem néhány tucat könyv- ismertetés, másféle írásban, vagy élőszóban elkövetett értékelő-bíráló megjegyzés. Minek mondjam: ahhoz, hogy valaki kritikussá, az irodalom kritikusává legyen, és joggal illethető ezzel a címmel, ahhoz több, jóval több szükségeltetik. Megfontoltabban kell — és kellett volna különösen korábban — osztogatni az efféle címeket, elősegítendő ezzel is, hogy költészetünkben ne legyenek olyan végletek, elképesztőn nagy értékszintkülönbségek, mint amilyenek vannak. Mifelénk ugyanis hamar elhiszi magáról az ember, hogy, például, költő, aztán nincs az a kritika, amely el tudná őt távolítani az irodalomtól, ha kiderül róla, hogy dilettáns. 1 Első pillantásra könnyűnek tetszik a kérdés. Eszembe is jut, nem inkább kellett volna-e érdeklődni, melyik a hetvenes évek második felének leggyengébb kötete, hogy a megszólítottak ennek, vagyis a rossznak, a rózsaszínű meg ibolyaszínű meg avítt költészetnek, az álköltészetnek a kimondásával szolgálhatták volna költészetünket e keretek között is, hozzájárulván az utóbbi esztendőkben újra fölerősödött, de következetesnek, folyamatosnak, átfogó jellegűnek egyelőre nem nevezhető gyomirtáshoz. Most, amikor költészetünk annyi nekifutás után végre a felnőttkorba ért, mert szerintem oda ért az elmúlt öt esztendőben, még sürgetőbb feladatunk az értékek védelme, és népszerűsítése, közkinccsé tétele, ugyanakkor az értéktelen művek visszaszorítása, a közönséget csapdába ejtő dilettantizmus szüntelenül kísértő veszélyének a csökkentése. Ne bízzunk mindent a jövő időre, mert az egy kicsit — már — mi is vagyunk. A felnőttkort tizenhat kötet, köztük három gyermekverseskönyv, mondatta ki velem az imént. Soknak tűnik ez a szám, harminchatból tizenhat, de e kötetek mindegyikét többé vagy kevésbé kiemelhetőnek tartom — valamilyen szempontból. Többféle szempontból Varga Imre és Tóth László két-két könyvét, valamint Kulcsár Ferenc Krónikatöredékét. Külhoni viszonylatokban is. A gyermekkönyvek közül szép teljesítmény Sim- kó Tibor Tikirikitakarakja, és a két gyűjtemény, a Tapsiráré-tapsórum, valamint a Labdarózsa, nyári hó. Ez a három könyv mérce is egyúttal, melynél alább már nem szabad adnunk, különben tovább szaporodna a didaktikus, szájbarágó, gügyögő, unalmas szokványversek száma. 2 A technicizálódás egyik, és sajnos egyre nagyobb veszélyeket magában hordozó következménye, hogy uniformizálódik, nemcsak a felszíni jegyeket tekintve, a világ, hovatovább ugyanolyan vagy hasonló életérzésekkel, gondolatokkal, gondokkal, álmokkal vágyakkal, elképzelésekkel, örömökkel élnek az emberek — köztük, velük a költők — bolygónk csaknem valamennyi pontján. Következésképpen: nem lenne nehéz kimutatni ugyanolyan vagy hasonló jegyeket az egyes nemzetek kortárs költészetében, és e költészetek, valamint a mi költészetünk között. Többet mint a múltban azért is, mert
