Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Turczel Lajos: József Attila csehszlovákiai kapcsolatai (tanulmány)

Ez mind csak játék. Ceruzával írom, uraktól kapott pénzen vett papíron.

Még nem gépfegyverzüm-züm e betű, váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.

.. . im •• od«n;r.svtuUftb!ü?• * > -iLaimuya .aJistífria , ti ;io ei ímlBbaáasnsX süvíti Aki á pesti atmoszférában ilyen hangot tud megütni, azt többé nem kell félteni.. Egészséges és erős. Kacagva, bakafántoskodva önti, gyömöszöli a saját erejét, saját bizakodását másokba, csüggedőkbe, hol ilyen hangra már képtelennek hittük az embereket. József Attila hangja: egészség, erő, az osztályharc mindig felújuló tavasza.” (Az Űt 1931. 6. sz.)

A másik elismerő kritikát 1936-ban a Medvetáncról Egri Viktor írta, aki a két háború között polgári írónak számított. Írásában van egy meglepő félreértés, félreismerés: az osztályharc kizárólagos nézőszögéből értékelő, tehát rappista módon eljáró Fábryval szemben ő a költő forradalmiságát kétségbe vonja. Egyébként nagyon lelkes méltatásában az a fontos és jelentős, hogy nagy költőre, a szó hivatott művészére hívja fel a figyelmet, és rátapint a fokozódó elmagányosodásra: „A közel nyolcvan vers sokoldalúan mutatja be ezt a gunyoros szavú, groteszket kedvelő, csípős hangú költőt, aki az új generációnak, a háborút követő korszak lírikusainak egyik legizmosabb tehetsége. . . Csípős és betyárosan hetyke hangja akkor sem hagyja el, amikor magáról beszél vagy a szegénységgel száll perbe. Nem bántó ez a gúny és a játékos derű sem, mert őszinteség van benne: az élet esettsége szüli a fájdalmat, és a sors szeszélye a meddőnek tetsző gúnyt... A külváros üszke, az ütött ember termékeny hangot kap sokszínű s izzó lírájában, és hetyke öntudatosságában is van valami érces keménység, a verse maradandó s igaz veretű. Mikor legtitkosabb érzelmeiről vall, és legtisztultabb gondolatait sugallja valamely ihletett perce, elhagyja fatalizmusba hulló gúnyját is és a játékos rigmust, a szavak táncos ütemét a monda tó mélyére hullott harangjának föl-fölbúgó hangja váltja fel. A mélyben él az emberi fájdalom, s a költő leereszkedik ebbe a mélységbe. A nagy költők a magány emberei. Ogy látjuk, a groteszk dalok énekese is lassan-lassan elmagányosodik, és emberiessé érő lírája új utat tör magának. Ezen az úton, melynek rejtett csapásait kevés költőnk leli ma meg, szívesen látjuk József Attilát.” (Magyar írás, 1935. 5. sz.)

Azokból a kapcsolatokból, melyek József Attila és a mi íróink között alakultak ki, kétségtelenül a Fábry Zoltánhoz, mint Az Ot szerkesztőjéhez fűződő levelező kapcsolat a legjelentősebb. Három verse (Lebukott, Párbeszéd, Kurucok beszélnek] először

— Fábry révén — a csehszlovákiai magyar sajtóban jelent meg; ezeket a költő 1931-ben Az Útba küldte, de ott akkor csak a Lebukott jelenhetett meg, s az is csak csonkítottan és a szerző neve nélkül;a másik két verset Fábry csak 18 év múlva tudta közöltetni az Oj Szó 1949. I. 1-i számában. Meg kell jegyezni azt is, hogy Az Űt, mély a Moszkvai Proletárírók Szövetsége magyar csoportjának a magyar proletárirodalomról 1931-ben készített platformtervezetét közölte, nem hozta le azt a részt, amelyben a József Attiláról szóló igazságtalan minősítés van. Abban a levélben, melyet a költő 1931. szeptember 3-án Fábryhoz írt, részletesen kifejti a platformtervezetről a nézetét; ez a levél egyébként fontos dokumentum a párttal való kapcsolata, párttagsága szempontjából is.

József Attila abban az időben, mikor a Bartha Miklós Társaság tagja volt, a Budapesten járó sarlósokkal (Balogh Edgár, Szalatnai Rezső) közvetlenül is megismerkedett. A Bartha Miklós Társaság akkori vezetője, Fábián Dániel szoros kapcsolatban volt a Sarlóval, és az ő révén, valamint a Budapesten tanuló Vass László közvetítésével a költő is ismerte a Vetést és a Mi Lapunkban és másutt megjelent fontosabb sarlós- megnyilatkozásokat.

Ennek az időszaknak nyomasztó budapesti atmoszféráját szuggesztíven mutatja be Szalatnai Rezsőnek a Korunkban írt egykorú cikke: „Mindenütt van reakció, Pozsonyban éppúgy, mint Bécsben, de sehol nem találkozni annyi tehetséges emberrel, íróval, tanárral, esztétával, tudóssal, akinek akkora ártatlan száműzetést kellene végigélnie, mint ezeknek a szegényeknek itt Budapesten; otthon, a saját hazájukban. Ogy tűnik fel, a kisebbségi sors itt is megvan, de míg a tehetséges ember elől másutt nem zárják el az érvényesülést, addig itt kicsukják, kivetik őket, s ebben olyan csodálatosan okos a pesti reakció, hogy még a szagáról is megismeri az igazi, a magát el nem adó tehetséget. Szeretnének hát kivándorolni, kimenekülni innen, ha csak lehetne, akárhová.

309