Irodalmi Szemle, 1980

1980/4 - Barak László: Nézz szembe velük - Bárczi István: Nem áprilisi móka

Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja •

s mint talált tárgyat visszaadja bármikor — ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.

Utólag nagyon örülnék, ha akkor az anya-verseket Is elmondták volna, szép ráadásként legalább, hiszen annyiszor elmondtam én is neki, mondjuk a Kései siratót. Én akkoriban egy másik verset idézgettem nagy kétségek között valami pogányszerű ráolvasással, már-már sámándobbal, örvénylő révületben:

Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s így nem szerethetsz.

Most hát a töltött jegyvert szorítsd üres szívedhez.

vagy vess el minden elvet s még remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban ki bízna benned.

Sokáig őriztem egy asztalkendőt, ma már nincs meg, mint ahogy nincsenek meg régi könyveim sem s egyéb ingóságaim, melyek első házasságomhoz kötődtek. A kendőt állítólag Pőcze Borbála horgolta, s Attila asztalát volt hivatva — legalább takarni. Egy barna folt sötétlett rajta, talán egy idegesen fellökött kávé nyoma. Vagy vér .talán? — az is ilyenre barnul, akár a rózsa ősszel. Szóval azt a kendőt Tonkházán kaptam, ahol kezdő tanítóként dolgoztam egy évig, nagy sebbe.l-lobbal, s örökös harminchatfokos lázban., Az ő verseit tanítottam éppen egy végzős osztályban, amikor .egyik tanítványom félénken, megjegyezte, hogy az ő nagyapja jól ismerte a költőt. Hitetlenkedve bár, de még aznap este felkerestem az idős Sztranyovszky Mihályt, aki, amint mondta: „meghalni tért haza” szülőfalujába. Állítólag Pesten Etus vőlegénye volt egy darabig. Attiláról fitymálódva beszélt: „szerencsétlen rikkancs volt csak, költőnek tartotta magát, olyannak mint Petőfi”. Én mégis csillogó szemmel hallgattam, hiszen Attila jött el hozzám, ha kerülőúton is. Mihály bácsi pedig sehogy sem értette, hogy mit szerethetek én rajta annyira. „Maga tudja — összegezte végül, s nagy fejcsóválással elővette a kendőt —, hát ez itt az övé volt, magának adom, ha kell”. Ragyogott az arcom, s az öreg is so- molygott egyet ennyi öröm láttán.

A legszebb öröm persze, a szerelem. Jóleső érzéssel döbbenek vissza egy-egy sorára, ha éppen szeretek, szóval ha éppen az a könnyes, féltő, gyöngéd megszállottság eseng bennem a másikért, amit ő is ilyennek érezhetett, mikor az utcán átment a kedves. Ez a megfoghatatlan, nagyon ritka pillanat, amikor a világ dolgai eredendő célként összebékülnek, mikor galambok ülnek a verebekhez.

Tanító vagyok: ő szól a gyerekekhez. Hamvas gyümölcsként kínálja minden szavát, aranytálként csillogó versekből, „hogy abból jótestvéri jusson, minden szegénynek ugyanannyi jusson”.** Hozzáférhetővé teszi azt a pillanatot, amikor vers születik. S a tisztaszívűek megértik:

A virág elfáradt már szagosodni. Unta, hogy mifenének tettem asztalomra.

S igyekezett árnyékot vetni, nagyobbat mint a kertben s elfáradt, mikor nem néztem oda.

De észrevettem.

** Heltai Jenő: Szabadság