Irodalmi Szemle, 1980
1980/4 - Barak László: Nézz szembe velük - Bárczi István: Nem áprilisi móka
a tájat, itt élünk bent immáron húsz éve csendesen. Kint ritkán mutatkozunk együtt, a kinti fényben provokatőröknek látszunk leginkább, belénk is köt rögtön a világ. Mint például életem első komolyabb próbatételén, érettségim szakállas vizsgabiztosa s pelyhes arcú magyartanára előtt. Ö volt a vizsgatételem, az ő költészete: építsd hát kis kőműves magas Déva várát! Akkoriban nyílt ki barátságunk virága, részeges illatokkal s bársonyán. Dolgoztam is becsületesen, egy véka arany volt a tét: a színjeles bizonyítvány. Matematikából és kémiából már megvolt az egyes, a tető hiányzott csupán, és áll a ház. S akkor én valóságos toronyépítésbe kezdtem, rokokós cirádákba. Szédülten mondtam a verseket, a magam Attiláját, gondosan kikerülve a másokét, a tankönyv által előírtakat. Vizsgáztatóim gyanakodva néztek, végül is kettest adtak. Tető kellett, nem torony. Olykor még előveszem érettségem fakó bizonyítványát, s mosolygok csendesen. A kollégiumban is együtt laktunk, én könyvek között az ágyon, ő emberlelkű révületben szemben a falon. A kép alatt vállalt nagy fogalma, tussal kiáltó éles betűk: Én egész népemet jogom nem középiskolás jokon . tanítani! S mivel egy vers miatt illik bántani az embert, iskolám jó dékánja fejét csóválva állt a kép előtt. „Ön ugyebár gyermekeket készül tanítani, fiam?” Majd Attila felé intve: „Ez nem éppen a legszerencsésebb mottó. Vegye le!” Szigorúbban is intézkedhetett volna, hiszen volt már felhasználható példa, de beérte annyival. Mint ahogy intézkedtek is mások és más esetben. Ez is ide kívánkozik; úgy látszik, hogy Attila tüskeként szurkálja a kényes lelkeket. Régi történet, engem csak közvetve érint. Egy irodalomtanár a főszereplője, aki nem keveset tett azért, hogy néhányunkban kisarjadjanak a szép szó magvai. S nem azonos azzal, aki lerombolta Déva-váramat. Ez halk szavú ember volt, könnyek között tanított irodalmat, töbhek között ö nevelte emberré Cselényi Lacit, Tóth Elemért, Batta Gyurkát, Kovács Magdát, s ő nevelt engem is. A dolog pedig úgy történt, hogy ez a tanár egy József Attila-verset javasolt osztálya érettségi tablójára. íme, a Hazám négy sora: S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad — édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges jiad! József Attila — amint már feljebb említettem — szurkálja a kényes lelkeket. Szinte várható volt, hogy fejcsóválva nézik, majd el is tüntetik a tablót. Merész lázadásnak tekintették, valami büntetésre érett nacionalista tettnek. Nem tudták, hogy másképp kell nézni a dolgokat, valahogy úgy, mint akik az anyagba leszálltak, mint akik szelíd adósai a múltnak, hogy rendezhessék közös dolgaikat. Régi történet ez, szomorú — mondhatnánk József Attilái poénnal: a tanárt menesztették, miután titkos szavazással így döntött a tanári kar. Azóta is fürkészve nézek vissza minden rajtam megakadt tanítói tekintetre: vajon kire szavazna — ránk vagy ellenünk? Közben „a sírás fehér fogakkal visszafordul a számba”* — hogy pontos legyek, mint egy másik költő. Vissza a belső tájra, amíg kint csak félénken mosolygok. Válságos helyzeteimben mindig ott van Attila. Sikertelen első házasságom végén például tanúként szerepelt ellenem. Portrét festettek rólam anyámnak, élnagyolt ecsettel, hogy tudja meg, ki vagyok. „Valami verset mondok, döbbenet eimnek ilyen a szimptómája” — írtam le valahol. Gyakran mormogok verseket, olykor csak úgy, magam elé. Ezekből idézett egyet vissza tanúként ellenem. József Attilát, s elképzelem, mennyire megrökönyödve hallgatta anyám: * Tőzsér Árpád: A papír partján
