Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - FIGYELŐ - Csáky Károly: A visszhang és visszhangtalanság problémái

idézik elő. Az orosz narodnyikok II. Sándor személyében például az egyik leghaladóbb cárt ölték meg, aki befejezte a krími háborút, eltörölte a jobbágyságot, enyhítette a cenzúrát és több szociális reformot léptetett életbe, ám az ő helyébe lépő III. Sándor apja minden újítását visz- szavonta, eltörölte.

Borovička könyve a Martin Luther King elleni merénylet leírásával zárul. Sajnos a sor azóta is folytatódik: Robert Kennedy, Rudolf Dutschke, Joseph Jablonski, III. Makarios, Pierre Laporte, Zygfryd Wolniak és még sokan mások váltak politikai merénylet áldozatává. Különösen elgondolkoztatok az utóbbi évtizedek anarchistaterrorista akciói. A mozgalom ma már nem csupán királyokat, államfőket és más híres embereket vesz célba, hanem egyszerű embereket is. Ez az ismert túsz-jelenség tulajdonképpen a mozgalom nyílt fasizáló- dását jelzi. Felfigyeltető jelenség ezeknek az anarchista-terrorista mozgalmaknak a helyenkénti országos méretűvé való növekedése és nemegy esetben intézményesítése, sőt nemzetközi jellegűvé válása is.

V. P. Borovička könyve szórakoztat, tanít és elgondolkoztat. Tehát sikeres alkotása műfajának. Méltán tart igényt az olvasók érdeklődésére. (Madách, 1979)

Mészáros László

A visszhang és visszhangtalanság problémái

(Hozzászólás Molnár László cikkéhez]

Molnár László Népművészet és visszhangtalanság című írásának, amely az Irodalmi Szemle decemberi Műhely-rovatában olvasható, igencsak megörültem. Félreértés ne essék, örömömet nem a cikkben rögzített tények és szomorú helyzetjelentések okozták. Csupán az jelentett számomra némi elégtételt, illetve megnyugtatást, hogy végre merünk és akarunk problémáinkról,

hiányosságainkról beszélni, vitatkozni. Jóleső érzés, hogy az írás néhány kitételét „továbbgondolásra érdemesnek” tartja maga a szerkesztőség is.

Cikkében Molnár László valóban komoly problémákat vetett fel. A szerző elsősorban amatőr művészeti mozgalmunk sajtóbeli visszhangtalanságát, s a közzétett értékelések pontatlanságát bírálta — s tegyük hozzá mindjárt: jogosan. Mert a cikkíró észrevételei a legtöbb esetben nagyon is helyénvalóak.

Amatőr művészeti mozgalmunkat, kulturális rendezvényeinket immár egy évtizede én is figyelemmel kísérem. S bizony sokszor ugyanazt kellett tapasztalnom, mint Molnár Lászlónak.

Hadd szóljak hát néhány dologról én is konkrétabban.

1

Irodalmi színpadjainkkal (talán az itteni problémákat ismerem legjobban) sajtónk csak kampányszerűen foglalkozik. Egy-egy fesztiválról majdnem hasonló helyzetjelentések születnek, mint mondjuk az aratásról, a szüretről vagy a cukorrépa betakarításáról. Inkább csak adatszerű tényközlések ezek: a rendező s egy-két szereplő nevének megemlítésével, az ösz- szeállítás tartalmának meg a színpadkép félreértelmezett leírásával, a zsűri döntésének kommentár nélküli közzétételével stb. Az ilyen írások annak, aki a produkción maga is részt vett, a zsűri elnökének ünnepélyes értékelésénél alig mondanak többet. Az pedig, aki a bemutatón valamilyen oknál fogva nem tudott ott lenni, a sajtóbeli cikkekben aligha olvashat érdemleges ismertetést.

Sokszor úgy rémlik, mintha újságjaink valóban „másról tudósítanának, mint amit az ember látott”. A sablon szerint készült beszámolók frázisokat pufogtatnak csak, mellőzik a problémákat.

De hol kereshető hát a hiba?

Szerintem nem a legegészségesebb dolog, ha mondjuk a komáromi fesztivál csak a zsűri elnökének (elnökeinek] értékelését olvashatjuk a hazai magyar lapokban. S a dolog még bosszantóbb akkor, ha az illető ugyanazt a fogalmazványt teszi közzé (esetleg némi módosításokkal), melyet nagy hirtelen Komáromban kör- mölt, s egyszer már ott is felolvasott. (Igaz, mindez a honorárium szempontjából előnyös!)

Persze az sem nagyon szerencsés, ha valamelyik hozzá nem értő újságírónk ír