Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

Faragónénak olyan nagyot köszönt, mintha gróf kisasszonnyal találkozott volna. Már nem láttam, a kastély fái eltakarták, de az ablakból nem mozdultam. A hátamat mutattam a kézbesítőmnek, amikor berontott az irodába.

— Jaj, drága, tekintetes főjegyző úr, hogy elrabolta az idejét ez a szolga! — kezdte a megszokott hízelkedő hangon.

— Mondtam már, Faragóné, hogy csak voltam tekintetes. Amikor annak a másik államférfinak a képét porolgatta a falon — szóltam rá.

— Jaj, ez a büdös szám! Ráütök mindjárt. Oszt mire tetszett jutni a Pálmainé szolgájával?

— Megtudtam, amit akartam — mondtam elégedetten, de még mindig a hátamat mutatva.

— Oszt mit tudott meg az aranyos főjegyző úr? — kérdezte olyan mézesmázosan, hogy attól féltem, ott helyben, az ablakban engem is leporol.

— Hogy nem magyar. Román. Már az anyja hasában is az volt.

— Nohát ilyet! Hogy mit nem ér meg az ember! — csapta össze a tenyerét, és mivel nem volt kézbesítenivalója, ezzel a legfrissebb hírrel loholt vissza a faluba.

Ö híresztelte el, hogy román.

Ami történt, az ő lelkén szárad.

Mert, uraim, én a kötelességemet teljesítettem.

És engem szigorúbban kötelez a hivatali titoktartás Faragónénál.

MIKI

£n csak azt tudom mondani, hogy ő volt a legjobb ember. Szeretett engem. Már a második napon megismerkedtem vele, mindjárt reggel. Ott ácsorogtam a kapuban. Találgattam, hová menjek. Aztán nem mentem sehová, csak a szomszédba. Hozzá. Akkor fogta be a lovakat.

— Te ki vagy? — kérdezte tőlem.

Mondtam, hogy a postás fia.

— Maga kicsoda? — kérdeztem én is tőle.

— Hargitai Gergő vagyok. A Pálmainé szolgája. És ne magázz, öcskös, mert még azt iusxem, hogy megöregedtem!

— Jó, nem magázlak. Hová mégy most?

— Megyek szántani.

— Akkor hiába jöttem.

— Hiába. De holnap is lesz nap. Hogy hívnak?

— Ogy, mint az apámat.

— No, ezzel nem lettem okosabb. Öt se tudom, hogy hívják.

— Barci Miklósnak.

— Akkor te vagy a Miki?

— Én.

— Jól van, Miki. Derék fiú vagy. Oszt mit szeretsz a legjobban csinálni?

— A galambokkal foglalkozni. Idehívjam őket?

— Hát ha idejönnek?

— Fütyörészek nekik, és itt lesznek. A füttyszónak engedelmeskednek, mint a kutyák.

— Akkor füttyents!

— Jó.

Füttyentettem, és a galambok odarepültek a lábunk elé.

— Derék fiú vagy, Miki. Hallgatnak rád a galambjaid — mondta.

Aztán felugrott a szekérre, és elment. Én meg sajnáltam, hogy nem kéredzkedtem fel mellé. Mehettem volna vele akárhová. Nem kellett iskolába járni. A tanító néni itt hagyott minket.

Másnap megint a kapuban ácsorogtam. Találgattam, hogy hova menjek? Megint nem mentem sehová. A szomszédban álltam meg, a Pálmainé szolgájánál. Mert már régebbtől kedvelem az ilyeneket. Legjobban a fekhelyére lettem volna kíváncsi. Milyen a párnája, a derékalja és a dunnája? A ládájába is szerettem volna belenézni. Mit tart benne a ruháján meg az alsóneműjén kívül?