Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

Haragudtam Pálmainé asszonyra, amiért a konyhába fektette. Én az istállóban levő helyére lettem volna kíváncsi.

Másnap ismét szekérbe fogta a lovakat.

— Most hová mégy? — kérdeztem tőle.

— Szántani most is — felelte.

— Soká leszel?

— Elég soká. Mért?

— Csak.

— Mi van a galambjaiddal?

— Semmi.

— Szereted a galambhúst?

— Apám szereti. Én csak megeszem.

— Sokat tartotok?

— Belepik az udvart meg a háztetőt.

— Akkor sokat.

— Neked volt otthon galambod?

— Nem volt nekem egy se. Én csak vadgalambot láttam, amikor ilyen voltam, mint te. Azt is az erdőben.

— Ti mit tartottatok? Nyulakat?

— Nem tartottunk azt se. Mert annak meg mindig enni kell. Koptatnia kell a fogát. Oszt ki győzte volna hordani a sok elemózsiát?

— Nem volt semmitek? Szegények voltatok?

— Hát bizony, szegények voltunk, Miki. Szegényebbek, mint a templom egere. Nekem például még apám, anyám se volt.

— Ki nevelt akkor?

— A vadon, Miki, a vadon. Meg a Hargita.

— Az mi?

— Az egy nagy, hegy. Olyan nagy hegy, hogy amikor felmentem a tetetj'ére, már az egész világot láttam!

— A mi falunkat is?

— Azt is, ha itt van a világban.

Aztán felugrott a szekérre, és megint elment. Én meg megint nem mertem felkéredz- keani mellé az ülésre. Nem mertem mondani neki, vigyen magával, nem bánja meg. Ha megszekereztet, meg ha hagyja hajtani a lovakat, adok neki galambot. Vagy áthozom a részem a galamblevesből meg a húsból. Én mindig a szárnyát meg a combját kapom.

Az udvaron maradtam ismét. Bántott nagyon, hogy nem jártunk iskolába. Mit tudtam csinálni egész nap? A többi gyerekkel mehettem volna csavarogni. Bunkerokat, lövedékeket keresni az erdőben, meg a lövészárkokba feküdni. De édesanyám nem engedett. Csak akkor volt nyugodt, ha a szeme előtt voltam.

(Folytatjuk)