Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

— És ez a bicska? És rajta a név?

— Találtam.

— No, ide figyelj, fiú. Ülj még vissza a helyedre. És gondolkozz azon, hogy ki is -vagy. És hogy honnan jöttél? És milyen ruhában jöttél? De, kérlek, ne hamarkodd el a dolgot. Mert annak te iszod meg a levét. Én addig kimegyek valahová. Kimegyek az árnyékszékre. Hogy ne zavarjalak. Hogy szembenézhess magaddal — mondtam és magára hagyatm.

Pillanatok alatt cikázott végig az agyamon mindaz, amit ez az úgynevezett Hargitai Gergő egy egész délelőtt összezagyvált nekem. Néhol még hihetőre is sikerült a meséje. Persze nem tudott éltéi iteni a feltevésemtől, amelyet a bicska és rajta a Georgiu Nicolae név végül is igazoH. Ügy láttam, még mindig nem lesz könnyű a dolgom, ha visszamegyek. Mert, kérem alássan, a színlelt némaság is nehéz eset, de az agyafúrtság még annál is jóval nehezebb. Azzal pedig Hargitai Gergő tagadhatatlanul rendelkezett.

Tudtam, sokkal hatásosabb módszerre lenne szükségem, mint amit a némán sikerrel alkalmaztam. De honnan vettem volna? Hiába erőlködtem, csak a terhem könnyült, a lelkem nem. Rá kellett jönnöm, hogy csupán a némán alkalmazott módszert próbálhatom ki rajta is.

Dolgom végeztével visszamentem az irodába. Az ügyfelem úgy ült összeroskadtan a fotelban, mint az a nagy veszedelmet sejtő fogoly, aki már tudja, hogy elvégeztetett, nincs menekvése. Higgyék el, uraim, magam is megsajnáltam. De hová jutna a főjegyző, ha vajból lenne a szíve? Belesüppedtem a támlás székembe, és már nem húztam ki a fiókot. Nem akartam több szivart. Végéhez ért a nyomozásom.

— No, fiú, tudod már, hogy ki vagy? Mert egyedül ettől függ, átadlak-e a hatóságnak.

— Tudom.

— Nos?

— Az vagyok, akinek a főjegyző úr gondol — mondta nagyon keserűen, mint akit utolértek a hazugságban. És már nem forgatta a sapkát a kezében. Értelmetlennek találta forgatni, mint ahogy azt is, hogy az ujjai köré csavarjon.

— Látod, látod Georgiu Nicolae!

— Látom, főjegyző úr.

— Nem vagy te magyar.

— Nem vagyok az, főjegyző úr.

— Román voltál már az anyádban is.

— Az voltam már az anyámban is.

— Akkor rejtőztél el, amikor itt jártál. A sok román katona között.

— Akkor rejtőztem el.

— Nem vettelek észre. Pedig hivatalos személy voltam. A Gogh tolmácsa. Ügyes fiú vagy, nem mondom.

— Az vagyok, főjegyző úr.

— Jól kinézted magadnak a helyet, ahol majd a háború után meghúzhatod magad.

— Igen. Jól kinéztem.

— Mert te már nem akarsz román lenni.

— Nem akarok.

— Nyomja valami a lelkedet. Talán még vér is tapad a kezedhez. A vesédbe látok, Georgiu Nicolae!

— Oda lát a főjegyző úr.

— Ez már más. Ezt már szeretem. És nagyra is becsülöm az őszinteségedet. Maradhatsz a falunkban, román!

— Köszönöm, főjegyző úr.

— Erről a végzést írásban is megkapod. Faragóné majd utánad viszi.

— Köszönöm, főjegyző úr — rebegte hálásan, könnyes szemmel, már-már elcsukló hangon. És odaugrott hozzám. Megragadta a kezem. Idejében sikerült még elkapnom. Meg akarta csókolni.

— No, jól van. Elmehetsz — bocsájtottam útjára.

Kilépett az ajtón. Én meg az ablakba álltam. Látniuk kellett volna, uraim, ahogy repült a lába a megkönnyebbedett leikével. Ahogy átszökdelte a tócsákat. Ha szárnya lett volna, játékosan föl-fölröppent volna, mint a kalitkából kieresztett madár.