Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

— Jő, mondd, de rövidre fogd — figyelmeztettem.

— Tetszik tudni, Makónál átléptem a határt. És hogy ne legyek közel ahhoz a helyhez, ahonnan elszöktem, mentem, mentem egészen a Bódva völgyéig. Legtöbbször gyalog, ritkábban vonaton, nagyon viseltes ruhában, elnyűtt bakancsban, tarisznyával a vállamon, amelyben a legszükségesebb holmicskámat vittem magammal. Most már utólag látom, szerencsém volt. Nem igazoltattak sehol. Nem lettem gyanús senkinek. Budapest, Miskolc után olyan helyeken fejeztem be a vándorlásom, ahol ősszel már hideg szél fújdogált. Ott húztam meg magam egy faluban. Egy idősebb, gyermektelen paraszt házaspárnál. Kapóra jöttem nekik. Már nem bírtak a sok földdel. Befogadtak a házukba, befogadtak a faluba. Fiatalok, idősek a rendes nevemen szólítottak. Nem háborgatott senki. Hogy miért éppen ott vertem tanyát? Ma sem tudnám mással magyarázni, csak azzal, hogy megtetszett a vidék. Tiszzta időben látni lehetett a legmagasabb hegyeket, a stószi fenyveseket, a Tátrát. És nekem, aki a Hargitán nevelkedtem, megint nem kellett több. Itt maradsz, Gergő, mondtam magamnak. Ez a te vidéked. Jobbat ki se találhattak volna számodra. Ott lennék most is, ha nem ér utol a nyilasvilág. De akkor már nem számított semmi. Semmilyen papír, iromány. A román állam, polgárság se. Meg már akkor a románok ki is ugrottak a háborúból. Gyanús lettem a nyilasok szemében, olyan személy, akit már nem elég csak tudomásul venni. Szemmel is kell tartani. Összeszedtek aztán engem is a leventékkel, és úgy hajtottak Németország felé, mint az állatokat. Hiába sírtak, rimánkodtak a gazdámék, mi lesz velük, ha én otthagyom őket. Hiába jártak őrsre, jegyzői irodába, katonai parancsnokságra. Megértést sehol nem találtak. Mikor ideértünk, tetszik tudni, lent a völgyben a falu mintha édestestvére lett volna Bőgődnek. Még a fekvésük is annyira hasonló. Majdnem elsírtam magam. Jól emlékezetembe véstem a nevét. Mert a háború után újra látni akartam. Gondoltam én arra is, arra a Bódva völgyi falura is, hogy oda megyek vissza. Az öregeknek talán szükségük lesz rám. De az is eszembe jutott mindjárt, hogy onnan hurcoltak el a leventékkel, és én nem tudom, mi történt azóta, mi várna ott rám? Lassan a testtel. Nem szabad elhamarkodni a dolgot. így figyelmeztgettem magam. Meg ami késik, nem múlik. Mindennek eljön az ideje. így volt, főjegyző úr, tessék elhinni nekem!

— Mondtam, mindent elhiszek. Dehogy kételkedem én a szavadban — jegyeztem meg színlelt ártatlansággal, és felálltam a székről. Uraim, látniuk kellett volna, hogyan csillant fel a szeme. Azt gondolta, végeztem a vallatással, és eleresztem. Pedig nekem csak egy újabb változat jutott az eszembe az összeroppantásához. — Szóval itt vagy, de nincs igazolványod! — mondtam úgy, mintha nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget a dolognak.

—• Sajnos, nincs — mondta sajnálkozva.

— De valamilyen papírod csak van? Valamilyen irományod? — hajoltam fölé.

— Semmim sincs — hajtotta le fejét.

— No, valamid azért csak van? — duruzsoltam a fülébe.

— Ez van csak. Ez a bicska — húzta elő a zsebéből, és a kezembe nyomta.

Forgattam a bicskát, persze sokkal lassabban, mint ő a sapkáját. Ugyanolyan gondosan, körültekintően mustrálgattam, mint önök, uraim, a nyomra vezető tárgyat, amelyen felfedezhetnek valamit. Ujjlenyomatokat, vérfoltot, vagy valami mást, amivel igazolhatják a feltevésüket, elindíthatják a nyomozást. Mert a tárgyak sok-sok megálmodott vagy feltételezett dolog felismeréséhez vezethetik el az embert. Mi egy bicska tulajdonképpen? Használati eszköz, segítőtárs, semmi egyéb. Az én kezemben azonban gyorsan mássá vált. A gazdája árulójává.

Ahogy ide-oda forgattam, elég hamar észrevettem, hogy a kö>zepén, ahol az acélpenge a faburkolattal találkozik, alig láthatóan be van vésve egy név. Nem Hargitai, nem is Gergő, kérem alássan, hanem Nicolae. Ogy ahogy mondom. És ennek a Nicolaenak a vezetékneve is ott volt a fába vésve. Talán Georgiu. Vagy valami hasonló. Összeolvasva Georgiu Nicolae. Készen is voltam a munkámmal. Addigi szavai úgy váltak semmivé, mint a füst. Visszaadtam neki a bicskát, és fölényesen megjegyeztem:

— Szóval te Georgiu Nicolae vagy?

— Nem — ugrott fel a fotelból.

— Hát mi vagy? — néztem vele farkasszemet.

— Hargitai Gergő.