Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

— Arra felelek, csak tessék jól figyelni — helyezkedett el kényelmesen a fotelban. — A mozgósítás elől jöttem el. Mikor a király azt mondta, minden épkézláb ember fogjon fegyvert a bolsevikok elpusztítására. Vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Akkor jöttem el. Mert, tetszik tudni, engem a bolsevikok nem bántottak soha. Nem is tudtam, hogy milyen emberek azok.

— Azt akarod mondani, hogy a király bántott? — és magamban már csodáltam az eszét, hogy mit össze tud locsogni.

— Igen... Ű bántott engem. A király. Ö sértett meg. Ö alázott meg.

— Akkor mégiscsak érdemes volt román iskolába járnod! Közel kerültél a királyhoz

— nevettem a furfangos eszén. Ő is elmosolyodott, de csak azért, mert elfelejtkezett magáról, kiesett a szerepéből.

— Ne tessék félreérteni. Mert tetszik tudni, én nem az életben kerültem a király közelébe. Hanem abban a román iskolában, ahová a nevelőapám átíratott. A képe ott függött a falon. És mindig engem nézett. És eltűrte, hogy csak ülök a padban hátratett kézzel, és nem értek egy mukkot sem. A román gyerekek tanulnak, kérdeznek, felelnek, én meg csak ülök hátratett kézzel. És azt is megengedte, hogy a román gyerekek sértegessenek, az oldalamba böködjenek, meg kinevessenek, ha rosszul mondok valamit. Meg azért se szólt, ha a tanító úr kiállított a pádból. Közszemlére a többiek elé. Hogy lássák a barbárt, aki nem tudja jól a nyelvüket. Tessék elhinni nekem, még azt is közömbösen vette, hogy az első, a második és a harmadik román osztályban csak a nyelvvel kínlódok, mást nem tanulok. Én aztán elmondhatom magamról, hogy csupán azért tanultam meg egy nyelvet, hogy azt ne tudjam, amit csak az iskolában tanulhat meg a gyerek. Kit hibáztassak? A nevelőapámat vagy a körülményeket? Sokat szenvedtem, szégyenkeztem három esztendeig. Sok megaláztatásban volt részem. És, tetszik tudni, az mind nem érdekelte a királyt. Jóságosán nézett mindenkire. Arra is, aki bántott. Rám is, aki a megalázást tűrtem. Meggyűlöltem a közönyéért. És már az iskolában megfogadtam, hogy nem szolgálom a királyt. Nem engedelmeskedem az akaratának. Ehhez tartottam is magam. Amikor harcba szólított a bolsevikok ellen Nagy- Romániáért, átszöktem Magyarországra.

— Mondjad csak fiam, mondjad, én minden szavadat elhiszem — bátorítottam a kitalált történet folytatására. — Én azt is elhiszem, ha most azt mondod, hogy nem akartál harcolni a bolsevikok ellen. Mert te már akkor tudtad, hogy... Legfeljebb azt gondolom magamban, hogyha csodafegyverek nem is, csodagyerekek voltak és lesznek. Téged is közéjük sorollak. De most már csakugyan térjünk a tárgyra. Mert a többit tudom. Horthy katonája sem lettél, mert mint román állampolgárról nem vettek tudomást rólad. Visszaküldeni nem akartak. Mert hiszen legalább tíz magyarnak adtad ki magad. Mást se hallottak a szádból, csak azt, hogy a magyarnak elviselhetetlen a helyzete más országban. Elnyomják, pofozzák, belefojtják a szót! Megsajnáltattad magad. Nem soroztak be katonának. De akkor hogyan kerültél ide? Megálmodtad, hogy van egy gömöri falu, és abban van egy parasztház, jómódú gazdáé, amelyben özvegyasszony lakik a lányával? — figyelmeztettem a sok badarságra. Hallgatott. Kipirult arccal, fáradtan. Én meg a két hátsó lábára állítottam a magas, támlás székemet, úgy hintáztam rajta. — Nos, elfogyott a szusz? — jegyeztem meg, mert már rejteni sem tudta a zava. rát, annyira az elevenére tapintottam. Úgy nézett rám, uraim, olyan döbbenettel, mintha én lennék hülye, nem ő a hantás.

— Mit tetszett kérdezni? — próbált Időt nyerni az újabb furfangos történet kitalálásához.

— Elmondom újra. Azon ne múljék — hintáztattam tovább magam. A térdemet meg az íróasztal fiókjához támasztottam. — De most már figyelj! Mert ismét kérdezem: hogyan kerültél ide? Megálmodtad, hogy van egy gömöri falu, abban egy parasztház, jómódú gazdáé, amelyben özvegyasszony lakik a lányával? — állt meg rajta a tekintetem.

— Az megint úgy volt — tért magához, és hazudott tovább —, hogy tetszik tudni, amikor Romániában maradtam, Makónál átszőttem a határon.

— Édes fiam, ezt már hallottam. Hányszor ismételed még? — fogyott el a türelmem. Én a hintázással vezettem le az idegességemet, ő meg a sapkája forgatásával.

— Tessék türelmesen végighallgatni, főjegyző úr. Csak úgy tudom elmondani, hogyan kerültem ide, a világ egyik végéről a másikra — mondta, és a keze reszketett.