Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

— Bodokon vagy Bögödön? — szóltam közbe. Ilyen módon is tudomására hoztam, mindenre emlékszem, amit eddig mondott. Ez meg is lepte, mert mint már annyiszor, ismét megforgatta kezében a sapkáját.

— Ott — nyelte le kínjában megint a nyálát.

Aztán zaklatottan, verejtékező homlokkal, egyre csapzottabb hajjal úgy folytatta a vallomást, hogy egyszer sem nézett volna a szemembe. Azt magyarázta, hogy a nevelőapja később meggondolta a dolgot. Mert akármerre ment, mindenütt azt hallotta, hogy boldogulni csak a román nyelvvel lehet. Merthogy az az ország, ahol a magyarok is élnek, Románia. A románok jót akarnak a magyar gyerekeknek. Jobbat, mint a szüleik. Érvényesülést. Mindez megzavarta a nevelőapja fejét. Kivette a magyar iskolából, .és átíratta a románba. Közrejátszott ebben egy román ember is, akiből a világháború után tanítót csinált a királyság. Ű se beszélt neki másról, csak arról, hogy nincs jövője a magyar iskolának. Kilép az életbe a gyerek, és úgy bámul mindenre, mint borjú az újkapura. Mert nem tud románul. Először nem hajlott a nevelőapja, mert hogy kemény fejű ember volt. Nagyokat káromkodott. Senki román ne sajnálja őt, még a király se, hogy hülye marad a gyereke. Meg senki ne akarja átvenni az ő szerepét. Mert a végén ügy néz ki, hogy nem ő akar jót a gyerekének, hanem a román. Egyszóval gyanús volt neki a katonacimborája buzgalma. Rosszat sejtett benne. De úgy látszik, hogyha ■egyfolytában mondják valamire, hogy fehér, az «í lesz, hiába piros. A román tanító iyukat beszélt a hasába. Még olyan butaságot sem restellt mondani neki, hogy ha a gyerekét kiveszi a magyar iskolából és átíratja a románba, a király közelébe is ielkerülhet, meg miniszter is lehet. A román nyelv nagy embert csinál belőle.

— Aztán mi lett belőled a román iskolával? Közlegény, vagy katonatiszt? — céloztam arra, hogy nekem ugyan beszélhet, mondhat, amit akar, a feltevésemben én még nem csalatkoztam. Román katonaként jött át a falunkon, asszonyostul kinézte magának a Pálmai portát, és visszalopakodott ide civilbe öltözve. Persze játszotta tovább az együgyűt. Nem értette, vagy nem akarta érteni a nyilvánvaló célzást.

— Mi lett belőlem? — hajtogatta egyre, és gyorsabban forgatta a sapkáját. Közben olyanokat sóhajtott, mint az élethalál között lebegő ember, akinek nagyon hiányzik .az oxigén.

— No, mondd már! — élveztem a játékot. Soha semmi nem szórakoztatott úgy, mint az emberek vallatása. Az igazság kimondatása.

— Először pásztorkodtam, mint a nevelőapám. Más gazdák nyájával jártam a Hargitát. Aztán amikor meghalt a jótevőm, elindultam szerencsét próbálni. Jártam Vásárhelyen, Brassóban, alkalmi munkákat vállaltam, amiért gyorsan pénz ütötte a markom. Megfordultam Bukarestben is, ahol rikkancsnak csaptam fel. Annyit kiabáltam, hogy estére berekedt a torkom. Krákogtam, köhécseltem, mint a göthös emberek. Nem szoktam meg a várost. Ügy éreztem, akárhová megyek, sehol sincs helyem, felesleges vagyok. Nem most kellett volna születnem a világra. Nélkülem igazán ellehetett volna az emberiség. A végén Temesvár közelében kötöttem ki. Annál a román gazdánál. Tanyája volt, meg jó felesége volt, nem sajnálta tőlem az ételt. A gyerekei se tartózkodtak otthon, tanultak valahol, az ország három legnagyobb városában. Biztosan azért tetszett meg a hely, mert a Hargitán, erdők, legelők csendességében nevelkedtem. Ott állapodtam meg. Ott vettem hasznát a román iskolának.

— Sokra vitted, mondhatom. De most már hagyjuk a mellébeszélést — pislantottam az órámra. Faragó Gyula egy óra múlva felmászik a toronyba, és elharangozza a delet. Mieg már a gyomrom is jelezte, hogy üres. — Arra felelj, hogyan kerültél a világ egyik végéről a másikra? Vagyis onnan ide? — igyekeztem rászorítani az őszinte vallomásra.

—• Erre akartam felelni már akkor is, amikor úgy kezdtem, hogy tulajdonképpen én akkor jöttem el Romániából, amikor Romániában maradtam.

— Ezt már hallottam, de folytasd!

— Rá egy évre aztán kitört a háború. És a király azt mondta, tetszik tudni, hogy nincs a románnak nagyobb ellensége az orosz bolsinál. De ha csak mondta volna. Mozgósított is — magyarázta a furfangos eszével.

— Édes fiam, én most nem arra vagyok kíváncsi, hogyan lépett be a háborúba Románia. Én most arra vagyok kíváncsi, amit már százszor kérdeztem — szorítottam -a tárgyra, és magamban, uraim, azt gondoltam, hogy játszani akarja nekem a csavaros -észjárású székelyt.