Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

Az asszony nevét is tudom. De, uraim, fő a diszkréció. Hát kérem alássan, hozzám is turpisságokkal járnak az emberek. Én azonban mindjárt a veséjükbe látok. Mert ahogy önök is tisztában vannak vele, az boldogítja őket, ha túljárnak a hivatal eszén. Ka sorolni kezdeném azoknak a nevét, akiket a hivatalomban fogadtam, hosszabbra nyúlna a sor, mint az óriáskígyó. Mondjak példát a magam esetéből is? Ahogy parancsolják! Állok rendelkezésükre. De kérem a türelmüket és a figyelmüket. Mert a történtek lényegében már Hargitai Gergővel függnek össze.

Jegyzősködésem legelején Pálmainé szerencsétlenül járt urával kellett porolnom. Nem tudta, mennyi a földje, és nem is akart tisztába jönni vele, mert akkor nem halászhatott volna a zavarosban. Nem sokallhatta volna a rá kivetett adót. Nálam méltatlankodott, pedig én nem voltam adóhivatal. De ha azt ajánlottam neki, hogy méresse fel újra a birtokát, mindjárt elszállt haragjának a füstje. Mert akkor esetleg még többet kellett volna fizetnie.

Ennél azonban sokkal jobb eset volt a Vétkesé. Egyszer, ha jól emlékszem, már a lyukas húszfilléresek világában, azzal kopogtatott be hozzám: hogy-hogy az ő kertje nem kopik, nem kisebbedik? És mondta, uraim, mondta, a tőle megszokott rekedt hangon, hogy ha kimegy a csűrje mögé, akármelyik országban is találja a kertjét, annak a nagysága soha nem változik. Pedig a kormányzó úr is igazat adna neki (mutatott a falon függő képre), ha a kertjéig látna, hogy nem olyan nagy az. A csehek csináltak belőle nagy kertet. Mert hogy hadd fizessen a magyar! Hallottak már ilyet, uraim? Miért fizet kétszer akkora kert után adót, mint amilyen a valóságban van neki, mikor már nem csehszlovák, hanem magyar? Igaza lenne a kovácsunknak, aki azzal magyarázza a vélt sérelmet, hogy büdös felvidéki kommunistának tartják?

Hát kérem alássan. Esküdni mertem volna rá, hogy a kertje sem kisebb, sem nagyobb nem lett. De a kitessékeléséhez nem volt szívem. Elmentem vele a helyszínre, hogy lépjük ki együtt a kert nagyságát. Vonakodva belement, és aztán mindig megzavart a számolásban. Kérdezett valamit. Valami jelentéktelen dolgot. Amitől kikapcsolt az agyam. Tudta ő nagyon jól, hogy ugyanolyan a kertje. De túl akart járni a hivatal eszén. Hátha kevesebb lesz az adó. Persze én sem estem a fejemre.

— Annyi az, amennyinek lennie kell, Vétkes úr — mondtam, és otthagytam.

Mennyi mindent tudnék még mondani cigányokról, csavargókról, tolvajokról és pö- rösködőkről? De hát értem én, uraim, nagyon is értem, hogy nem azért jöttek utánam. Amint azonban mindjárt látni fogják, engem még az olyan minden hájjal megkent sem ültetett lóra, mint Hargitai Gergő, Mert kérem alássan, a jó jegyző olyan, mint a ravasz róka ... Nem hagyja kelepcébe csalni magát. Fenntartással fogadja az ügyfele szavait. Mert mi lenne a világból, ha a jegyzői hivatalok mindent készpénznek vennének, amit az emberek mondanak?

Káosz lenne. Igazi nagy káosz... A magasságos mennybélinek újra kellene teremtenie a világot. Pálmainé szerencsétlenül járt ura azt állítaná, hogy nem gazdája, hanem napszámosa a földjének. Vétkes kertje meg olyan kicsire zsugorodna össze, hogy még ő sem találná meg, lehetne akármilyen országban. A kovács sem vallaná be, hogy műhelye van. Azt bizonygatná, hogy az csak szalonnafüstölő. Mert, uraim, az emberek csak kapni szeretik a pénzt. Adni nem. És hogy ne kelljen a farzsebükbe nyúlniuk, szemrebbenés nélkül hazudnak, összehordanak hetet-havat, be akarják csapni a hivatalt.

Persze olyanok is akadnak szép számmal, akik akkor szeretnék látni a jegyzőt, az irodáját, mikor a hátuk közepét. Ezek csavargók, munkanélküliek és élősködők, olyanok, mint Hargitai Gergő. Már a neve sem igazi. Felvett. Mert mi az, hogy Hargitai? Meg mi az, hogy Gergő? Csak nemrég tettem le a Bocskai-ruhámat és a darutollas kalapomat. Tehát én ne tudnám, uraim, hogy a Hargita hegy, amelyen honvéd állt a nóta szerint. S áll ma is, ha történetesen elfelejtettek neki szólni, hogy már lejöhet, nincs értelme tovább strázsálni. De félre a tréfával! Én ne tudnám, uraim, aki Nyírőt olvasok ma is, hogy a Gergő nem a putrikban, hanem az irodalomban használatos név?

Ravasz fickónak tartottam már akkor, amikor még nem is láttam. Gergőnek adta ki magát, mintha tudta volna, hogy szeretem az erdélyi írókat, s egyik kedvelt olvasmányom Benedek Elek regénye, az Édes anyaföldem, amelyben szerepel egy Gergő nevű ötévesforma gyerek. Káromkodik, ha az anyja nem szoptatja meg időben. Nahát, kérem