Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

alássan, ez a Benedek Elek regényéből kilépett, ötéves korában is az anyja emlőin csüngő gyerek jött roppant rejtélyes módon, felnőttként a falunkba.

Pálmainénál ütötte fel a tanyáját. És Hargitai Gergőnek adta ki magát. Nem rossz, mi? Persze, uraim, én tudtam, hogy nem szopós Gergő, hanem valaki más látogatott a falunkba. Aznap mindjárt értesítettek, hogy Pálmainénak szolgája van. Már nem emlékszem, ki hozta a hírt, mert az ember feje nem káptalan. Felejtek, kérem alássan. Ahogy megyek bele az időbe. Már az ötvenediket taposom. Hopp! Megvan. A kézbesítőm, a harangozó felesége kérdezte tőlem: tudom-e, hallottam-e, hogy Pálmainénak szolgája van? Dolgos, jóravaló fiatalember, és olyanféle, akinek se otthona, se hazája, se szülője, se rokona. Ügy él egyedül a világban, hogy még Vak Rozi is megsajnálta, mert neki sincs senkije öregségére. A pálinka a vigasztalója. Faragóné, a kézbesítőm mindig egy szuszra sorolta el az újságolnivalókat. Beleroskadt a fotelba, lehunyta a szemét, és a nagyobb hatás kedvéért még a tenyerét is összecsapta. Amilyen rossz volt kézbesítőnek, olyan jó volt hírharangnak. Ezt a tudományát csak Lázárné múlta felül, Páímainé szomszédja.

Ha az emlékezetem nem csal, még Gogh is bejött hozzám a hírrel. Mert mi, kérem alássan, Radnóti alezredes úr révén jó barátságba kerültünk azután is, hogy máshová helyezték el Rimaszombatból a gettót. Az alezredesnek nyoma veszett, semmi hír róla, de a föld, és mi Gőghgel, akinek hűséges tolmácsa lettem, átvészeltük a vihart. Nem lehetett rám panasza. Mindent lefordítottam neki rendesen, csak az egyik lityinantnak a róla alkotott véleményét nem. Mert az, uraim, azt kérdezte tőlem, miféle bíró ez? Deréktól felfelé még hagyján, úgy még sztaroszta, de lefelé piszkos a nadrágja és szaros a bakancsa orra!

Mikor Faragóné, szemét lehunyva, néha a hangját is visszafogva sorolta, minek adta ki magát Pálmainé szolgálója, még apátlan-anyátlan árvának is, én, kérem alássan, már tudtam, hogy nincs igazolványa. Sőt azt is feltételeztem, hogy semmiféle papír nincs nála. Mindez persze nem hozott izgalomba. A hivatal nem idegeskedik. Van ideje várni. És módjában áll akárkit berendelni az irodába. Sem többször, sem kevesebbszer nem szívtam a szivaromat Hargitai Gergő feltűnése után. A járási hivatalból sürgönyhuzalokon repül a sürgős üzenet. Itt az emberek szája helyettesíti a huzalokat.

Ezen azt tessenek érteni, hogy Pálmainé mondja Vak Rozinak vagy a félkarú postás feleségének, amit látott, tapasztalt, s azok továbbmondják Lazáménak meg a kovácsiak, akihez ökrökkel, lovakkal járnak a parasztok, s nemcsak a megpatkolt lovaikat és ökreiket hajtják haza, de a híreket is hazaviszik magukkal. Mert a kovács is ember, kérem alássan. Neki is beszélnie kell valamiről. Szóval kell tartania a kuncsaftokat. S lehet-e érdekesebb annál, hogy Pálmainénak szolgája van? Akinek nemcsak a rejtélyes feltűnése, apátlan-anyátlan árvasága, de a neve is furcsa? így indul útjára a hír. Hirtelen kerekedik, mint a szél. Aztán szétfolyik a szájakon. Elér a kézbesítő füléhez és hozzám. Higgyék el, uraim, úgy lehetek a nyomában akárkinek, hogy nem is sejti.

Hargitainak akár minden napját is elmesélhetném, ha tudnám, hogy nem untatom vele önöket. Egészen addig, amíg nem rendeltem be az irodámba. A munkájáról any- nyit mondhatok csak, hogy hol egyedül, hol Pálmainéval vagy a lányával látták a szekéren. Az egész határt bejárta. Mert a gazdasszonyának majd minden dűlőben volt földje. És nemcsak szántott a legény, hanem a tehenek fejősében is segédkezett. Sőt, ami szolgánál teljesen szokatlan, vizet vitt be a kútról, felseperte a konyhát, az előszobát, és még varrt is, ha olyan volt a kedve. Gyökeret akart ereszteni. Ott akart maradni, ahol megvetette a lábát. A huncut kovácsnak alighanem igaza volt, amikor azt mondta: Pálmainé még nem öreg, de ha megvénül, ott lesz majd a szolgának a Pálmai, né lánya!

Volt esze a fiúnak, uraim. Határozottan volt. Tudta, hová jön. Már korábban kinézte magának Pálmainé négyablakos házát. Emlékezetébe véste az eresz és az ablakok között ájtatoskodó kőangyalokat, amelyek dísznek még megfelelnek valahogy, de azon túl, kérem alássan, semmiképpen sem illenek a gazdasszony templomkerülő Természetéhez. Olyan elképzelésem is volt, hogy román katonaruhában vette szemügyre a portát, amikor beállt az udvarra a trénszekerével, és szállást csinált magának a csűrben vagy az istállóban. Akkor döntötte el, hogy ha életben marad, visszajön ide. Értett magyarul, megtudhatta, hogy a gazda elesett az orosz fronton. Ha úgy sikerül minden, ahogy kieszelte, akár be is ülhetett volna a vagyonba.