Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)
mert tartozott még a társasághoz valaki. Gogh, aki a zsidónál is munkáshajcsár volt, meg az alezredes úrnál is az lett. Ügy ismertem, mint a tenyeremet. Mindig a szocialistákkal cimboráit, de a zsidó nem bánta. Tudott dolgozni meg a többieket is tudta hajtani. Ez volt a fontos! Tessenek elhinni nekem, hogy én akkor már a Gogh kedvébe járva poharazgattam Radnóti alezredes úrral, aki csúnya, vörös ember volt. Készítettem magam a várható időkre. Közeledésem, vagy, ha úgy tetszik, törleszkedésem senkinek sem volt feltűnő. Mindhárman szerettük fenékig üríteni a poharat. Eggyek voltunk ebben. Az alezredes úr és Gogh viszont még a butaságban is összeillettek. Annyit tudtak csak, hogy egyik nap után a másik következik. Könyvet aligha fogtak a kezükbe. Radnóti, kérem alássan, vasárnap délelőttönként utazott ki hozzánk Rimaszombatból, ahol gettóparancsnok volt. És mindig a kocsmába rendelte Gőghöt, aki elég különös ember volt. Például nyaranta kopaszra nyiratkozott. Maskarát csinált magából. Meg vastag bajuszt növesztett, és derékig meztelenül járt. Már csak a magyar csendőrök kardját kellett volna a kezébe nyomni, és senki se mondta volna, uraim, hogy nem janicsár. A Gőghnek megadott időpontban én is mindig megjelentem a kocsmában. A tiszteletes úr prédikációja helyett inkább hallgattam az alezredes urat, aki megállás nélkül sorolta Gőghnek a heti teendőket, a napokra esőt a földeken és a hosszú istállókban. Az egészből természetesen engem csak Gogh jelenléte érdekelt. Meg a poharazgatás. Egyébként nem figyeltem rájuk. Másutt járt az eszem. Persze semmi okom elhallgatni, hogy Gogh gyakori kifakadásain jól elszórakoztam. Látniuk kellett volna, uraim, hogyan dúlt-fúlt mérgében, amikor Radnóti úr távozott. Verte az asztalt, és illetlen szavakat használt. Olyanokat, amilyeneket még a hitelesség kedvéért sem ismételhet meg egy úriember. A lényege az volt, hogy maga a jóságos úristen sem tudna eligazodni mindazon, amit teendő címén hétről hétre kíván tőle az alezredes úr! Hogy mennyire érdemes volt velük töltenem a vasárnap délelőttöket, ezt akkor láttam, amikor bejöttek falunkba az oroszok. Még szét sem néztek jól, rögtön bevonultak a templomba. Ott szállásolt el a vezérkar, és máris hívatta azokat, akik baloldali pártokhoz tartoztak, vagy ilyen pártokat támogattak. Tudtam, vagy inkább előre meg- éreztem, valami történni fog Gőghgel. A háború után jobban ráirányul majd a figyelem. Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy mindjárt a frontátvonulás után a vezérkar őt nevezi ki sztarosztának, ő kötheti fel a karjára a legmagasabb hivatalt jelképező karszalagot. Belőle a régebbi érdemeire való tekintettel sztarosztát csináltak, belőlem meg tolmácsot az ő javaslatára. Mert, kérem alássan, akinek ilyen helyen van hivatala, mint nekem, annak ajánlatos legalább két nyelven beszélnie. Könnyebben megy számára minden. Mert egyik szláv érti a másikat, és mindig az melegedik jobban, aki közelebb van a tűzhöz. t Természetesen, uraim, a jegyző nem csupán a változáshoz igazodik. Ügy akarom mondani, hogy nem csupán a hivatali asztalába kapaszkodik (és ezután térek majd rá Hargitai Gergő esetére), de az emberekkel is szüntelenül ismerkedik. Mert, kérem alássan, hivatala van, amelynek az ajtajára ki keli akasztania a táblát (mikor milyen nyelvűt), hogy félfogadás ekkor és ekkor. A tiszteletes úr templomi szolgálatain kívül még imaestéket is tart a híveinek. Ű az emberek leikével foglalkozik. Én az emberek eszével. Melyik a nehezebb? Erre nem mernék egyértelműen válaszolni. Szerintem paphoz is, jegyzőhöz is ravaszkodni jár a falusi ember. A tiszteletes úrnál az asztalra borul, és az ájtatosság látszatát keltve esetleg azon töri a fejét, hogyan ártson a felebarátjának, hogyan kövessen el újabb bűnt. Példával is éljek? Kérem alásan. Ahogy parancsolják. Az egyik vallásos asszony imádságos este után akarta ellopni a tiszteletes úr két tejesfazekát. Isten földi szolgája a kapuban vette ki a kezéből. És amikor megdorgálta, és kérdőre vonta, hogyan fér össze cselekedete a vallásos buzgalmával, hiszen a tízparancsolatban az áll, hogy ne akard a te felebarátod házát (nem még a papét!), a tetten ért asszony azt felelte: — Drága tiszteletes úr, azt hittem, hogy az enyém az a két fazék. Hogy én hoztam őket otthonról... — Maga bűnös lélek. Csak nem azt akarja mondani nekem, hogy a fazekaimba akart imádkozni? — fuldokolt a méregtől a pap.
