Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)
összeállított kisprőzagyűjteményt s egy-két „szlovákiai magyar” regényt is. Bizonyságául annak, hogy ez mind mi voltunk egykoron... Nem sok ez, de nem is kevés, hiszen irodalmunk a háború után rettenetesen mostoha és jövőt nehezítő körülmények között kezdett hozzá önmaga megteremtéséhez. Jelenleg, úgy látom, egy átmeneti korszak belső ellentmondásai feszítik irodalmi életünket. Együtt él benne a semmiből indulás minden nyavalyája; az epigonság, az ösztönösség, a „háztájiság”, de vele szemben már az igényesség, a korszerűsödés, az egyetemes magyar irodalom írójának rangját megpályázó bátorság, akarat. Ha a világ sorsában, az itteni életünkben, a Csallóköztől a Bodrogközig, nem következik be különösebb zavar, irodalmunk, negyedik évtizedébe lépve, úgy gondolom, az eddiginél sűrűbben „termelheti” az értékeket. A közép- nemzedék, amely eddig is irodalmunk felhajtóereje volt, ekkor lép alkotóereje teljébe; s hozzájuk „idősödnek” a már említett fiatalok is — legalábbis a gond, a felelősség, az igényesség felnőttmód komoly vállalásában. Mit jelent számodra, emberként ist íróként is, csehszlovákiai magyarnak lenni? — Emberként azt, amit Sütő András mondott. Hogy vállalom az „egység a különbözőségben” és a „különbözőség az egységben” dialektikus tudatát. Magaménak vallom ezt a szülőföldet, ezt a hazát; gondja nekem is gondom, holnapi öröme az én örömöm is. Dolgozom érte; én írógéppel, apám-anyám kapával, feleségem meg avval, hogy bölcsődés apróságokat nevel, majdani munkásait ennek az országnak. Ezért joggal várom, várjuk el, hogy a különbözőségünket, másnyelvűségünket, etnikai sajátosságainkat, kulturális és művelődési igényeinket mások is tiszteletben tartsák. S hogy mai szükségleteinket úgy elégítsék ki, hogy az egyúttal a holnapok távlatait is ígérje. Nekem, neked, mindannyiunknak. Iróként-szerkesztőként mit jelent csehszlovákiai magyarnak lenni? Jelenti mindannak a gondnak a fölvállalását és megoldáskísérletét, amiről eddig beszéltünk. A nemzetiségi író vagy kritikus, különösen ha szerkesztőként dolgozik, afféle mindenes szerepre kényszerül. Szép feladat, mert a szellem kalandját jelenti. S veszélyes feladat, mert az ember, legyen bármilyen tehetséges is, könnyen olyanná válhat, mint az érettségiző diák: mindenhez konyít, de semmihez sem ért. S ereje, vélje bár végtelennek, előbb-utóbb szétfolyik. Ettől, bevallom, magam is félek. S mivel Fábry Zoltánon kívül huzamosabb ideig nálunk még senki sem volt képes csak az irodalomnak élni (ami azt is jelenti: csak az irodalomból megélni), mások önmegvalósítás-próbáit sem látom éppen könnyűnek. Ösztöndíjakban, alkotószabadságokban részesülünk ugyan, de ez csak időleges megoldás, hiszen az író teljes élete kellene, hogy legyen az „alkotószabadság”. S ha ehhez hozzászámítom, hogy fejletlen tudatú irodalomban dolgozunk, amelyben az értékteremtést ömképzőköri, vidékies tendenciák is gátolják, látnod kell, hogy a szlovákiai magyar írók javától nem lehet idegen a szívósság, a makacs többlet akarás. Mert dolgozni muszáj; s mert dolgozni: így muszáj. 1979. augusztus
