Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

is konkretizálva absztrahál. Embervoltunkat valójában akkor fejezzük ki sajátosan, ha a szlovákiai magyar létbe ágyazzuk. így jöhet csak létre olyan vegyület, amely egyedi, amely specifikus.

A szuverenitás, ha a reál oldaláról nézem, fölvet persze egy sereg újabb problémát is. A „kettős kötődés”, amit annyit emlegetnek velünk kapcsolatban, hitem szerint: realitás. Részei vagyunk az egyetemes magyar irodalomnak, de a hazai kultúrpolitikának Is. Kritikai gondolkodásunkra jobban hat (hat) a prágai Mukafovský, mint a (különben kitűnő) román Solomon Marcus. Az erdélyieknél, meglehet, éppen fordított a helyzet. Mindazonáltal óvakodnék az olyan elméletektől, amelyek irodalmunkat, pontosabban az ezt érő hatásokat az úgynevezett bikultúráltságra korlátoznák, mondván, hogy a magyar és a szlovák kultúrák találkozási pontjában élünk. A cseh Fučík, Salda vagy Nezval ezek szerint nem hagyományunk? S az angol Shakespeare vagy az amerikai Ferlinghetti? Az orosz Tolsztoj vagy a kirgiz Ajtmatov? Egy műveltség mindig nyitottabb annál, semmint hogy bikultúrák kalodájába lehessen szorítani. S a szlovákiai magyar írónak éppen ezt, a világranyitottságot, a multikultúráltságot kellene birtokba vennie ahhoz, hogy szuverén létű, a világ másneműségelt sajátossá ötvöző irodalmat hozzon létre.

Van aztán ennek az ideálként kitűzött szuverenitásnak egy újabb oldala is. Nehéz addig irodalmunk sajátszerűségéről szuverenitásáról beszélni, amíg irodalmi életünk is, és a „harmadvirágzás” műnem- és műfajszerkezete is fejletlen, csökevényes. Azt se tudom, hol kezdjem a hiányok felsorolását. Egy-két kivételtől eltekintve, csehszlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági irodalomról nem is beszélhetünk. Nincs drámairodalmunk; jelentős eredményt e téren még nem tudtunk felmutatni. Szociográfiai irodalmunk, az egy Vajúdó parasztvilág kivételével, úgyszintén nincs. Pedig valóságunk fölfedezése jótékonyan hathatna a szépirodalmi, a fikciós „tematizálódásra” is. Szellemiségünkben a társadalomtudományi diszciplínák vagy nem léteznek, vagy fejletlenek, vagy csupán egy-két alkotó magányos erőfeszítéseihez kapcsolhatók. Bár látszólag távol esik az irodalomtól ez a terület, fejletlensége, mivel egy szuverén kultúrában minden mindennel összefügg, az irodalom kibontakozását is fékezi. Nincs Szabó T. Attilánk, nyelvkultuszunk, fejlett és rugalmas nyelvművelésünk — s ez a tény végső soron íróink nyelvhasználatára, stíluskészségére, az elérendő nyelvi tudatosságra és tudatos nyelviségre is rányomja a maga nem kívánatos bélyegét. Prózánk képtelen visszanyúlni a régebbi történelembe; nincs segédanyaga, amit megint csak a társadalomtudomány szolgáltathatna. Irodalomkritikánk fejletlen. A vajdasági és az erdélyi irodalom már régen „összehozta” a maga „történetét”; mi azonban képtelenek voltunk az önértékelésre, s ami még nehezebb: az ön-átértékelésre. Miért? Mert alapvető előtanulmányaink csak „másodállásban”, a szombat-vasárnapi szabad időt megrabolva küszködnek olyan kérdésekkel, melyek feldolgozása egy kisebbfajta irodalomtudományi intézetecskének adna, nem is rövid időre, hivatalból, munkát... Felnőttségünkről, úgy hiszem, akkor lesz érdemes vitatkozni, ha megteremtődnek e felnőtt-lét intézményes, anyagi, irodalmi életbeli lehetőségei is — megközelítőleg azon az „összkomfortos” szinten, ami a nemzeti kultúránkat jellemzi.

Ezt a — sajnos korántsem teljes — hiánylistát magam is helyénvalónak érzem, ámbár a könnyen a maximalizmus vádját szülő félreértések elkerülése végett illene megjegyeznünk azt is, hogy az ilyen listák sorolásával még nem feltétlenül gondol az ember arra, hogy egy-egy nemzetiségi irodalomnak, kultúrának minden tekintetben „önellátónak" kell lennie. Mindössze arról van szó, hogy bizonyos — a továbblépéshez, az eddigieknél is tudatosabb és megtervezettebb önépítkezéshez feltétlenül elvégzendő — feladatokat helyettünk elvégezni senki más nem fogja. Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy — az ennek ellenkezőjét előszeretettel hangoztatok ellenére is — talán még ma sem jutottunk túl az „alapozáson”. A „harmadvirágzás” irodalma mindmáig az „alapozás" irodalmának mutatkozik. Ezek után hadd kérdezzem meg tőled, hogy teremtett-e már ez az „alapozás” érvényes „alapműveket", s ha igen, melyek ezek?

— Alapműveket... Jó szó, pontos szó. Csúcsműveink, remekműveink eddig nincsenek; olyan alkotások viszont, amelyek alapját képezhetik az előbbieknek, vannak már. Ha száműznél, mint az interjúkészítők szokták, egy lakatlan szigetre, bizonnyal magammal vinném költészetünk (általam ideálisnak tartott] antológiáját, egy hasonló módon