Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

zékenyebb, mint a vajdasági Oj Symposion újabb költőcsoportjáé. Sajátos vegyület. Ennek már most vannak nyomai; s hogy még inkább legyenek, arra nézve jó biztosítékot sejtek abban, hogy az Egyszeműsök legjobbjai — s hadd soroljam melléjük a prózaíró Kovács Magdát, Bereck Józsefet, Grendel Lajost is — elsősorban s mindenekelőtt írók és költők akarnak lenni, nem pedig kisebbségi írók, akikből értékeket összemosó irodalmunkban annyi, de annyi volt és van, mint csillag az égen. Egy jó érzékkel összeállított antológia perdöntőén igazolhatná, hogy az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél legtehetségesebbjei tíz év alatt nagy utat tettek meg, s hogy íráskészségük van olyan szinten, mint a szlovák, cseh vagy akár a magyarországi harmincéveseké.

Fábry Zoltán írja egyik vallomásában: „Mi egy olyan iskolát abszolváltunk, melyet mások nem jártak kit melytől mások elestek. Itt vizsgáztunk le egy olyan szerepből, tantárgyból, melyre helyzeti adottságunk realitása predesztinált: híd voltunk, híd lettünk és — maradtunk. A hídszerep tehervállalás, többletvállalás: az egymást vállalás tudata.” Nem sokkal alább azonban maga is így sóhajt föl: „És ki hallotta meg ezt rajtunk kívül, ki ismer minket így, ki tud rólunk, hídszerepünkről, és ki az, aki példánkat mintaként és már szinte csodaként idézi?! Csodabogarak voltunk, csodabogarak maradtunk! Vox humana népe: egy magunk ajándékozta jelző elszigeteltjei. »Emelkedett <elképzeléseink« magunkra hagyatottjai!” Mi a véleményed a hídkoncepcióról?

— Attól függ, honnan közelítem meg a kérdést és a fogalmat. A történelem felől? iFábryval kérdeztél, Fábryval válaszolok. Forbáth Imre, Lőrincz Gyula és mások, 1938-ban ■a Magyar Napban közzétették A haladó magyarság tíz pontja alcímet viselő felhívást. .Az „egymást vállalás tudata” ebben két irányban is megnyilvánult. Részint úgy, hogy a fasizmus előestéjén kijelentették: a Csehszlovák Köztársaság integritása érdeke a szlovákiai magyarságnak is. Részint meg úgy, hogy arra szólították fel innen, Szlovákiából „magyarországi testvéreinket, hassanak kormányukra, ne kösse az ország sorsát a reakció szekeréhez”, vagyis Hitlerhez. „Híd”-kénit próbálták összekötni a magyar meg a szlovák partot, a pilléreket azonban egyik part sem fogadta el. A Fábry-féle ■elképzelésben, láthatod, van egy adag messianizmus is. Kételkedem abban, hogy egy- 'egy nemzetiség a maga körülhatárolt politikai, társadalmi, szellemi adottságaival, kisebbségével döntő módon szólhatna bele a „nagyok" viszonyába. Számára minden azon múlik, akarják-e, s őszintén akarják-e, a nagyok: a nemzetek a közeledést.

Ha a műfordítás felől nézem a kérdést, kétségtelen, hogy „helyi adottságaink” — nyelvismeretünk — alkalmassá tesznek bennünket a hídszerepre. Itt, Európa oly sok nemzetiségi viszályt megért és megélt közepén, úgy gondolom, ezt vállalnunk kell, mint ahogy könyvkiadásunk vállalta is, hiszen a szlovák és cseh irodalom klasszikusai, fordítóinknak köszönhetően, olvashatók magyarul. Rendszeresen tolmácsoljuk a kortárs irodalmat is. Ettől azonban még aligha lettünk híd — hiszen az igazi hídon két irányú a közlekedés. Botorság tőlünk elvárni, azt, hogy szlovákra, csehre mi tolmácsoljuk a magyar irodalom értékeit, vagy akár a magunk költészetének, prózájának arra érdemes műveit. Pedig, hogy csak az utóbbinál maradjak, volna itt mit fordítani a mi irodalmunkból is. Az ígéretek nem is késnek, a tettek azonban rendre elmaradnak. S ennek nemcsak irodalmunk látja kárát, hanem az azon kívüli dolgok is. Két irányú, tehát igazi híd csak akkor leszünk, ha mind a szlovák (cseh), mind a magyarországi irodalmi •élet fölfedezi létünket és gyarapodó értékeinket.

Megint más problémakört vet föl a kérdés, ha az írói munka felől vizsgálom. Az író, már aki megérdemli ezt a címet, teremtő. Egyedi és sajátos világképet szeretne kialakítani. A kultúraközvetítés szerepe, bármily nemes is, számára kevés. Egy irodalom aligha elégedhetik meg azzal, hogy ilyen vagy olyan kultúrát enged át magán, közlekedőedény módjára — mikor saját „tartalmai” kell, hogy legyenek. Ilyen értelemben a hídnak, úgy vélem, önmaguktól önmagukig kell ívelnie. A magunk létformáját kellene tükröznünk, lehetőleg szinkronban a mindenkori jelen poétikájával, formaeszközeivel.

Ha jól értem, ebben a híd-felfogásban nem is annyira a közvetítésnek, mint inkább az 'építkezésnek — önmagunk építésének — jut a nagyobb hangsúly.

— Az ideált tekintve: igen. Hiszen az idő rostáján csak az maradhat fönn, akiről kiderül, hogy szuverén alkotó volt; aki sajátos tapasztalatainkat egyetemessé tudta növelni, s közben nem tévesztette szem elől azt sem, hogy az irodalom mindig és csak.