Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

Lázadni volt éppen mi ellen.

— Irodalomtörténeti tény, hogy a hatvanas évek derekára líránk megfáradt. A korábbi évtized Fábry-féle kiáltásai, gondol] a Kevesebb verset — több költészetet! parancsára, szép csendesen elfelejtődtek; elült a hatvanhármas sematizmusvita is, a nyitrai főiskolások verseinek ..pesszimizmusa” körüli vita echőja is. Az 58-asok után erőteljesebb nemzedéki jelentkezés nem volt, Gál Sándor, Batta György, Tóth Elemér, Bárczi István, bár együtt szoktuk őket emlegetni, valójában nem jártak közös úton. Tőzsér Árpád, Cselényi László akkoriban megjelent kötetei tulajdonképpen olyan líramodellt testesítettek meg, amelyet alkotóik még korábban, a „modernizálódásuk” előtti korszakban alakítottak ki. S a líratermés szűk esztendeiben egyszeriben nyakra-főre jelentek meg azok a versfüzetek, amelyek a Nyolcak közül lemorzsolódott tollpróbálgatók nevéhez fűződnek, s amelyek oly másodlagossággal, utánérzés-áradattal, utósematizmus- sal, önképzőköri hanggal árasztották, el költészetünket, amely ellen joggal berzenkedtek az újonnan indulók. A Simkó Margit-féle Szeretlek, Élet és Fecsó Nyugtalansága (több példát is tudnék mondani), nem volt, nem lehetett mérce és példa. Az újakarás egyik forrása tehát ebben, líránk belső ritmusában, költészettörténeti okokban keresendő.

A másik ok abban, hogy líránk hosszú ideig hagyományos eszközötkkel élt, nem lélegzett egyszerre a világgal. Okai történelmiek. Az „alapozó” nemzedék az ötvenes évek elején, a semmiből indult, s a legismertebb példákhoz nyúlt. Petőfihez, a „prolet- kultizált” balladaműfajhcz, életképhez, az „egyszerűség”, a „közérthetőség” vulgarizált kategóriáihoz. Legjobb esetben az első Nyugat-nemzedék formakincséhez. Jellemző a korabeli állapotokra s a korszerűséghez való viszonyra, hogy legiskolázottabb költőnkön, Rácz Olivéren a Kassai dalok poéta doctussága miatt el is verte a kritika a port! Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky törekvéseit csak a hatvanas években kezdte magáévá tenni költészetünk és kritikánk. Csak ekkor váltak gyakoribbá az Irodalmi Szemle világirodalmi kitekintései is. E fölgyülemlett okok miatt törvényszerű volt, hogy az újonnan indulók újat akarjanak. A kritika azonban értetlenül állt próbálkozásaik előtt, s nem látta bennük sem az irodalomtörténeti, sem a stílustörténeti motiváltságot. Nem vette észre azt sem, hogy a hatvanas években Európaszerte újjászületett a neo- avantgarde. Nyugaton a válság jeleként, Kelet-Közép-Európában visszahatásként az ötvenes évek kultúrpolitikájára. S a fiatalokat három cikkben is bíráló Szalatnai Rezső nem értette azt sem, hogy az induló nemzedéknek emberként ugyan könnyebb a dolga, mint az előtte járóknak, íróilag azonban — nehezebb. A középnemzedék íróinak, gondolj csak regényeikre, életútjuk, hogy úgy mondjam, szállította a témát (háború, az 1945—48 közötti nemzetiségtörténet, a falu szocializálódása). Az a társadalom, amelybe mi beleszülettünk, evolúciós volt; a revolúciók, a hirtelen változások konfliktusait, amelyek mindig is hálás írói nyersanyagnak bizonyultak, nem ismerhette. Nekünk eseménytelenebb mindennapokban kellett fölfedezni a versbe, novellába kívánkozó emberi kérdéseket, erkölcsi tartást és magatartásformákat. S hogy ez nem is olyan kö-ny- nyű, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idősebb prózaíróink sem tadtak eddig sokat fölmutatni erről a korról; mintha túlságosan is az 1938—48 közötti évtized kalodájába szorultak volna.

Látni kell persze azt is, hogy az antológiásokcn sok esetben indokoltan verték el a port. Kezdetben egy feloldatlan ellentmondás jellemezte a csoportot. Szándéka az invenció volt, valójában azonban a konvenció (avantgarde modellmásolás) csapdájába esett. Ott és úgy kezdte a modernség hangját, ahol és ahogy azt a tízes-húszas évek avantgarde-ja abbahagyta. Sok volt ebben a polgárpukkasztó gesztus, az ilyen-olyan divathullámok hordaléka, hagyomány és újítás egyensúlyának megbomlása, a hatvannyolcban hozzánk is beszivárgó egzisztencialista életérzés. A kilencek egynémelyike mindmáig nem tudott mihez kezdeni akkori önmagával. Néhányan elhallgattak, mások műfajt váltottak. Akik e tíz évet munkával töltötték, mint Varga Imre, Mikola Anikó, és Te, úgy érzem, költészetünk élvonalába küzdötték fel magukat. Tetszik, hogy verseitekben egymáshoz szelídült modernség és hagyomány, világtudat és szlovákiai magyar valóságérzék. Izgalmasnak látom költészeteszményeteket azért is, mert szintetikus jellegűnek érzem: modernebb, mint a Farkas Árpádék nevéhez fűződő erdélyi pályatársak költészete, nyitottabb és gazdagabb poétikájú; ugyanakkor földközelibb, valóságra ér