Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

és kritikusaink is — hajlamosak voltak megfeledkezni, s amit ma is szem elől tévesztünk. Nem vulgarizáltan, nem túlbecsülve a funkcionalizmust, de hiszek az irodalom — s így: az irodalomértelmezés! — ember- és közösségformáló erejében. Ez az egyik oka annak, hogy második kötetemben fölerősödött a művek mondandójának, eszmekörének elemzése. A másik ok felől ne engem kérdezz, hanem azt a majdani szociológust, aki egyszer a valóságunkat próbálja vallatóra fogni. Én írtam ezeket az esszéket, de kiderülhet: aki diktálta őket, az az idő — az időnk — volt. S hadd mondjam el azt is: pontosan fogalmaztál, ám némileg kiélezetten. Hiszen a második kötetemben is akad „szövegközpontú” tanulmány; elég, ha a gyermeklíránkról írottra gondolsz. S valamennyi tárgyalt mű rátétetett az esztétikum mérlegére Is. Küszködtem persze egy nagy problémával. Első kísérleteim egy-egy vers elemzésére szorítkoztak; az újabbakban műfaj-, korszak- és eszmetörténeti tanulságokat Is próbáltam megfogalmazni. Az ilyen megközelítés esztétikum- és stílusközpontú módszertanát azonban még csak ez idő tájt alakítgatja a szaktudomány. A novella- s még inkább a regényelemezésnek nincsenek még olyan finom eszközei, mint a versértelmezésnek, amely persze azért is kedvező helyzetben, lépéselőnyben van a prózainterpretálással szemben, mert rövidebb, kevésbé szerteágazó szövegre irányul.

Az utóbbi időben úgy érzem, visszakanyarodtam, hogy a te szavaddal éljek, „esztéta” önmagamhoz. Utaim a trópusokra címmel kéziratban van egy kismonográfiám a metaforáról és származékairól, a költői képalkotás kérdéseiről. A magyar stilisztika és poétika nem sok figyelmet szentelt ennek a kérdéskörnek; a modern irodalomtudományi iskolák tanulságait csak egy-két résztanulmány erejéig kamatoztatta. S a visszaka- nyarodás szándékát jelzi az is, hogy meg szeretném írni az Egyszemű éjszakások legjobbjainak — Varga Imrének, Mikola Anikónak, Kulcsár Ferencnek az egy évtizedes költői útját. S lesz mondandóm, a te verseidről is. Mégpedig „szövegközpontú”. Mert csak így mutatható ki, hogy a nemzedék már eddig is sokat tett a tájainkon még sokszor hiánycikknek számító irodalmibb irodalomért, a költészet nyelvi-szerkezeti sajátosságainak elismertetéséért, tiszteletben tartásáért, megvalósításáért.

Az irodalmi és olvasói közvélemény a Vetés-csoport nemzedéki kritikusaként tart számon. Véleményed szerint milyen közös eszmények és törekvések jegyében, a „harmadvirágzás” irodalmának milyen fejlettségi fokán indult ez a társaság, s hová sikerült eljutnia az azóta eltelt időszakban?

— Egy „csoport nemzedéki kritikusa ...” Érzek ebben valami fogalmi tisztázatlanságot. Indulásunk Idején, úgy látom, magunk sem tudtuk, hogy „csoport” vagy „nemzedék” vagyunk-e; nem is izgatott bennünket a kérdés. Ma már látni, talán azért is, mert a „kilenceket” azóta szétszórta a tehetségeket próbára tevő idő, hogy az Egyszemű éjszakabeli rajzás egy meglehetősen heterogén társaság műve volt. A kötet összeállítója, Tőzsér Árpád ahhoz nyúlt, amit éppen kezébe adott az a kor. A kilenc költőbojtár két csoportra oszlott. Te, Varga Imre, Kulcsár Ferenc az újonnan indultak közé tartoztatok; ha jól tudom, együtt is mutatkoztatok be a hatvanas évek végén az Oj Ifjúságban. Mások, mint Németh István, Mikola Anikó, Szitási Ferenc, Kmeczkó Mihály, akkor már publikáltak néhány éve, bontogatták szárnyukat az Irodalmi Szemle Vetés-rovatában, fölrepülni azonban néhány éves késéssel tudtak, amikor megadatott az antológia kiadásának lehetősége. Életkorban is heterogén volt ez a társaság, Varga Imre és Németh István között tizenhárom évnyi a különbség. A származás, a társadalmi helyzet tekintetében sem volt meg az egység. A „pressburger” Aich Péter mellett voltak vidékről indult, mi több: az antológia megjelenésekor is vidéken élő debütánsok. Volt, aki már a pedagógus felelősségteljes munkáját végezte, volt, akinek már „íróasztal” is jutott, méghozzá igazi szerkesztőségi; mások ugyanekkor még a beatnik romantika bűvöletében, vállra lógó hajjal, szakállosan, virágos ingben pendliztek az egyetem, a diákszállás és a kávéházak között. Soroljam a műveltség, ízlés, hajlam, szándék sokféleségét is? Csoportnak is laza volt ez a társaság, nem még nemzedéknek. Bonyolítja ezt a képletet az is, hogy az Egyszeműsök tulajdonképpen program nélkül Indultak. Ha csak programmá nem avatjuk az ösztönös új akarást, az ifjonti lázadást.