Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

— szociológiai szempontból is érdekes és tanulságos. Parasztcsaládban születtem, nemzetiségivé vált faluban, 1948-ban, egy olyan korszak küszöbén, amely a munkásosztály győzelmével mind társadalmi, mind nemzetiségpolitikai vonatkozásban új életet teremtett. Januártól a februári győzelemig voltam jogfosztott csecsemő. Ebből hát nem sokat érthettem. S azokból a parasztvilágot gyökeresen átrendező eseményekből sem, melyeket 1948 magával hozott. Falum szövetkezete, ha jól tudom, 1951-ben alakult; nemzedékem, mondhatnám némi iróniával, erről is lekésett. A felnőtt világ dolgaiba két-három és öt-hat évesen nem láthattunk bele, mégis úgy érzem: első újszülött tanúi vagyunk annak a korszaknak, s a korábbi néhány évnek is. Ha közvetlenül nem is, de közvetve bennem is lecsapódtak a kor élményei. Disznótor és tollfosztás alkalmával, amikor összeverődött a rokonság és szomszédság, igaz mesékre fülelhettem: melyik rokon melyik frontot kínlódta át, hová menekítették falum lakóit, amikor a németek a Garamnál íartós védelemre ásták be magukat, hol és hogyan szedték össze a bútort, kanalat szüleim a front után, ki élte át a Csehországba telepítést, kit sodort Magyarországra a történelem forgószele ... Sokakat, hiszen falum lakossága az 1940-es 1038 főről 1948-ban 875 főre csökkent. A kitelepítettek helyébe szlovák nyelvű lakosság került. A kollektivizálásról, érdekes módon, alig maradt emlékem (jóllehet apai nagyapámat kétszer is szövetkezeti elnökké választották), arról azonban, hogy a nemzetiségi együttélés szabályait meg kell tanulni, falum gyermektársadalmának is kialakultak némi fogalmai. Eleinte nem volt ritkaság, hogy bizony össze-összecsaptunk, verekedtünk egymással, ám a hatvanas évek elejére, úgy emlékszem, egymáshoz békült a más-más nyelvű gyermeksereg. Van fényképem, amelyen az ipolybéliek ellen futballozó csapatunk többségében magyar, kisebb részt szlovák származású tagjai egyforma elszántsággal néznek farkasszemet a fényképezőgéppel... a pásztói, tehát a közös ügy érdekében.

A háborús mesék s a részben közvetve, de részben már közvetlenül átélt nemzetiségi élmények mellett szociológiai tény az is, hogy a háború előtti falu akkor még konzervált folklórjából, szokásanyagából is ragadt ránk valami. Nem sok, mert falum korán „polgárosulni” kezdett — kedvező fekvése, vasútvonala a világhoz kapcsolta —, s zártságát feladta. A szomszédos falvakban, például Ipolyszalkán, Turczel Lajos falujában, az idősebb asszonyok még ma is őrzik jellegzetes kurta szoknyás viseletűket. Ilyesmire az én falum már legzsengébb gyermekkoromban sem szolgáltatott példát. Lévén szó református községről, szokás- és hiedelemanyaga is szegényesebb, „modernebb”, mint a katolikus falvakéi, melyekben a jeles napok hagyománya jobban megőrződött, hiszen e napok többnyire vallási ünnepekhez kapcsolódnak. Ennek ellenére gyermekkoromban még láthattam az ipolypásztói szüreti felvonulást, részt vehettem lakodalomban, amelyben a gyerekek a menyasszony elé hevertek a küszöbre, s amelyben megvámolták, kötéllel zárva le az utat, a lagzis menetet; láttam kulcsoskalácsot, hallottam vőfénymon- dókát, locsoltam falum lányait, s nem kottából, nem is rádióból, hanem nagyanyámtól tanulhattam meg azt a népdalt, hogy „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...”

Nemzedékem, úgy hiszem, úgy lett egy új társadalom első fecskéje, hogy — igaz, csak gyerekfővel — lehetett egy régi életmód utolsó tanúja is. Mondják, hogy a harmincadik év vízválasztó az ember életében. S valóban, egyre sűrűbben gondolok azokra az élményekre, melyek gyermekkorom szociológiáját meghatározták. Van köztük, amely tízéves lányom, hatéves fiam számára egzotikum (hogy 1955-ig a villanyt sem ismertük, nem még a televíziót!), nekem azonban megélt valóság, mai önmagam hajdan volt előképe.

Alapiskolába Csatán, középiskolába Ipolyságon Jártál. Mit kaptál útravalőul tanáraidtól?

— A csatai iskola — amelyben különben csak a hat-kilencedik osztályt végeztem — abban az időben a környék legjobb iskolái közé tartozott. Ez indította szüléimét arra, hogy oda írassanak be, ne pedig Ipolyszakállasra, ahová a falumbeli felsőbb osztályosok jártak és járnak ma is. Döntésük irodalmilag — bár mondanom sem kell, hogy ez nem volt szempont — szerencsésnek bizonyult. Vitalayné F. Sarolta személyében kitűnő magyartanárom volt. Még a debreceni tudományegyetemen szerezte diplomáját, a háború előtt. A klasszikus irodalomban nagyon otthon volt, s a tanterv keretein messze túlhaladó mennyiségben és minőséggel táplálta belénk az irodalom szeretetét. Olvasni korábban is rengeteget olvastam (mindkét nagyapám könyvszerető parasztember volt),