Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

a csatai önképzőkörben azonban „Írni” is elkezdtem. „Sokoldalú alkotó” voltam: tudósításokat küldtem a rádió pionírhíradójának, verselgettem; egy nemrégiben kezembe akadt fényképen meg mint „színpadi szerző” állok színésszé előlépett osztálytársaim körében a csatai művelődési ház színpadán, ahol bemutatták egy nőnapi jelenetemet. Regényfélét is Írtam az Alvég és Felvég titkos gyerektársaságai között kőzáporos, parittyás ütközetekről. E „művemet”, miután édesanyám rátalált és elolvasta, szemérmesen elégettem, mit sem tudván az „öndokumentálás” fontosságáról... Gimnazista koromban, úgy emlékszem, felhagytam az Írással, csak egy-két apróbb tudósítást küldtem a Hétnek. Jólesett, hogy az akkor ott dolgozó Tőzsér Árpád biztatott. Mégsem írtam; annál többet olvastam. Korpás Pál tanáromnak köszönhetően, főleg az újabb irodalmat. A Nagyvilágot, a Kortárst, az Új Írást ő adta kezembe. Figyelte a mi irodalmunk eredményeit Is. Rácz Olivér regényét, a Megtudtam, hogy élsz-t és Dobos László Földönfutók-ját, úgy emlékszem, sokan olvastuk akkor az osztályunkban. Kézről kézre járt az Irodalmi Szemle is.

Sokat kaptam hát iskoláimtól, mai fejjel azonban úgy látom, mégsem eleget. Ipolyság és az Ipoly mente kis hely- és kultúrtörténetét senki sem Ismertette meg velünk. Aligha lett volna kárunkra, ha már diákként megtudjuk, amit nemrég fedeztem csak föl: hogy az ipolysági főtér, melyet naponta tapostunk, annak idején látta II. Rákóczi Ferencet is. 1704 végén az erdélyi küldöttség itt közölte vele, hogy fejedelemmé válasz, tották. Ezt ismerve, a kuruckor érettségi tétele személyesebb élményünkké válhatott volna. Móricz Zsigmond ipolysági látogatásáról sem hallottunk. Igaz, ezt az útját a Móricz szlovenszkói kapcsolatait feldolgozó szakirodalom sem tartotta nyilván; az Író-olvasó találkozó sajtóvisszhangját csak nemrég fedeztem föl a Hét című egykori ipolysági hetilapban, s tettem közzé az Irodalmi Szemle 1979/7-es számában. Érettségi tétel volt Móra Ferenc is, de A honti igricek című elbeszélésével diákként nem találkoztam. S arról már ne is szóljak, hogy az Ipoly mente aránylag sűrűn termette az írókat, tudósokat. Losonctól Párkányig követve a folyót, olyan nevekkel találkozunk, mint Ipolyi Arnold és Kármán József, Ráday Pál és Komlós Aladár, Berkó Sándor és Manga János. A „harmadvirágzás” írói közül Zs. Nagy Lajost és Turczel Lajost említhetem. Jó volna, ha az Irodalmi Szemle Ipoly menti tájszáma a mai gimnáziumban félhivatalos tananyaggá vagy legalábbis önképzőköri segédanyaggá lépne elő; előmozdíthatná a szülőföldismeret ügyét.

Annak, hogy az iskola nem adott meg mindent, aminek szükségét látod, nyilván a tantervi kötöttségek is okai.

— Ha rajtam múlna, olyan tantervet készítenék, amelyben föltétlenül jutna néhány óra a helyi hagyományoknak, a szülőföldismeretnek is. Mi több: bevezetnék egy olyan tantárgyat, amit nemzetiségismeretnek nevezhetnénk. Mire tanítana ez a tárgy? A nemzetiségünk létszámára, területi megoszlására, társadalmi rétegzettségére vonatkozó ada. tokra, a nemzetiségi jogokat rögzítő alkotmánytörvényre, hat évtized nemzetiségtörténetére, ide értve a dél-szlovákiai munkásmozgalomtörténetet; a szlovák—magyar együttélés, együttharcolás példáit is. Vajon melyik diák tudná megmondani például, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelésben hány magyar partizán és brigád harcolt?! Tartalmazna e tantárgy könyve egy kultúr, és irodalomtörténeti fejezetet is, összefoglalást a nemzetiségi kultúra intézményeiről, műhelyeiről, a CSEMADOK országos rendezvényeinek jellegéről, és így tovább, és így tovább. A sajtó cikkei, a Szemle tájszámai, a Csallóköztől a Bodrogközig típusú gyűjteménye, bármennyire hasznosak is, a tudatformálásban nem vetekedhetnek azzal a hatással és eredményességgel, amit az oktatás rend. és módszeressége válthatna ki — önismeretünket és az annyiszor emlegetett csehszlovák haza- fiság gondolatát erősítőn.

Van itt valami, amiről még nem szóltál, s ez az „irodalmi színpados” múltad. Pontosabban: a középiskolai és gimnáziumi élet olyan tehetség- és jellemjormáló lehetőségeire gondolok ezzel, amilyeneket az iskolai önképzőkörök, diákújságok, műkedvelő csoportok műhelyei jelenthetnének.

— Ha így, maximalistaként közelítem meg kérdésedet, látni, hogy iskoláim mit nem adtak meg, s azt is, hogy miért nem adhatták meg. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a tantervi lehetőségekhez mérten nem adtak keveset. Része van ebben az ipolysági