Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Kövesdi János: A nyitott sír (novella)
a házát. Kitartó és elég makacs ember az öreg. Sokan azt gondolják, a gyerekei is persze, hogy a sírásó az valami kápóféle vagy hóhér. Pedig dehogyis. Igaz, a sírásó is a halál közelében dolgozik, de nem a halál kezére. Inkább ellene. Rendet tesz, a halál pusztítása után... Fullajtár mindig tisztességes munkásember volt. Nyakas egy kicsit, de a légynek se ártott soha. Gáncsolni — azt nem engedi magát. A sírt meg fogja ásni... — Hol jár ez a Berti ilyen sokáig? — aggódott Annuska. — Ügy látszik, még nem elég éhes — tréfált apám. Karósné észrevette magát és elköszönt. Nemsokára én is kiléptem a sötétbe. A kocsmában sűrű füst gomolygott. — Szervusz, testvér. Itthon vagy? — Seres, egykori iskolapajtásom szólt rám. Leültünk a sarokba két fiatalabb emberhez. Seres két korsó sört rendelt. Elmondtuk, hogy s mint, azután hallgattunk. Körülnéztem a kékes cigarettafüstben. Egy asztalnál felfedeztem Kocsist, az elnököt és Baratit, a párttitkárt. Az asztalunknál a két ember folytatta a beszélgetést: — Fullajtár már két napja ás ... — A szerszámait éjszakára ott hagyja a gödörben, csak lök rá egy kevés földet. Nem nyűlnak hozzá. Összenéztünk Seressel. Más asztaloktól Is ilyen szófoszlányok ütötték meg a fülünket: — Az öreg senkit nem enged magához. Ha szólnak hozzá, nem felel... — Azt mondja, tavasszal meghal. A felesége március 15-én halt meg, egy éve... — A pap azt szokta mondani úrvacsorakor: ,,Az úrnak szolgája áldozik magáért.” Egy sírásó sírját se áshatja meg más. Erről meg van győződve az öreg. — Fullajtár legidősebb fia vasárnap haza fog jönni... — Hiába jön. — Cibákéknál meg Lázáréknál nagy veszekedés volt délután. Az öregek szemére hányták a fiataloknak, hogy úgy bánnak velük, mint Fullajtár fiai az apjukkal. A Cibák menyecske rá akarja venni Ferit, hagyják itt az öregeket és költözzenek Kassára. A Feri apja nem engedi eladni az új házat, csak a régit... Kocsis tenorja átfúródott a zajon: — Hétfőn kijönnek a járásiak. Ha nem hagyja abba, bevitetem a pszichiátriára. — Tudod mit? Legjobb lesz, ha békén hagyjátok az öreget. — Baratl vélekedik így. Jó ötvenes, nyugodt ember. — Kinek árt vele, ha megássa magának a sírt. Konok természet az öreg, rendes sírban akar feküdni. Biztosan érez valamit... Amióta meghalt - a felesége, egészen megaszalódott. Egy női hang a sarokból: — Suhajdáné unokája azt mondta, palacsintává veri Kocsist, ha még egyszer piszkálni fogja Lala bácsit... Seres hozzám hajolt: — Ki hitte volna, hogy az öreg ügye ennyire felborzolja a kedélyeket?! — Nemcsak Fullajtárról van itt szó ... — Hát? — Többről... — Láttam, Seres elégedetlen a válaszommal, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy belemenjek egy esetleges vitába. Holnap, határoztam el, ha majd jövünk lefelé a szőlőből, beszélek vele. Beszélnem kell vele! Fullajtár bácsi madárteste álmomban ott imbolygott az ágyam körül. Aszott karjai ide-oda kalimpáltak, keskeny mellkasán kiálltak a csontok. Sárgás-fekete bőrén reszkettek a verejtékcseppek. Elzsírosodott fekete kalapját a kezében gyűrögette, úgy hátrált ki a szobából. Másnap a hegyoldalból, a borházunk elől láttuk, hogy ott van a sírnál, és tovább ás. Bármiképp is próbáltam másra gondolni, minduntalan Fullajtár bácsit láttam magam
