Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Kövesdi János: A nyitott sír (novella)

előtt, amint görnyedezve küszködik a kemény földdel. Tetszett nekem, hogy olyat tesz, amit még senki nem tett a faluban.

Vajon mi mehet most végbe benne? Vajon mit érezhet, aki a saját sírját ássa? A nagy megadás... Megbékélés a világgal. Ez nem lehet egyszerű.

Vasárnap reggel vastagon bevont mindent a dér. Az esővizes hordóban fenékig befagyott a víz. A Duklai hágó felől csípős szél fújt.

Az egész család kikísért a buszmegállóhoz. Negyed kettőkor befutott a busz. Rosszkedvűen szálltam fel rá. A busz tömve volt vasutasokkal meg közelebbre-távolabbra utazó fiatalokkal.

Az ólomszürke felhőkön át-áttört a nap.

A temetőnél azt mondta a buszsofőr:

— Befejezte az öreg.

— Csodálatos! — fuvolázta egy fiatalos női hang. — Tudta, hogy hirtelen ránktör a tél. Ezért igyekezett hát annyira.

A temető csücskében mozdulatlan volt a friss földhányás. Harsányan ragyogott a bágyadt napfényben, a süppedt sírhantok fölé magasodva.

A buszban csend volt. Körbelestem. A legtöbb utas a friss sírhalmot nézte.

— Félelmetes az a nyitott sírgödör — hasította ketté egy éles hang a csendet.

— Olyan, mint egy nyitott seb a falunk testén — állapította meg valaki.

— Sok genny kifolyik majd belőle — jövendölte egy öreg vasutas.

Furcsa remegés futott át a bensőmön. Ogy éreztem, elmulasztottam valamit, amit semmiképp sem lett volna szabad... Az öreg sírásó sorsa fekete árnyként vetődött rá a falura. Megborzongtam. Abban a pillanatban őrültem, hogy nemsokára az állomáson leszünk, s hogy felszállhatok a gyorsvonatra. Biztosan jó meleg lesz a fülkében.