Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Kövesdi János: A nyitott sír (novella)

egy mindenkinek kiszolgáltatott, teljesen védtelen embert, akinek ráadásul még hálával is tartozom — anyámnak is ő ásott sírt, december végén, méternyire átfagyott földben.

— Bolond az öreg — mondta, csak úgy magának Boriska. — Sokan csak nevetnek rajta.

Apám is felállt, tett egy kört a konyhában, majd visszaült a székére.

— Azt mondják — szólalt meg újra Karósné, szemét beleakasztva az enyémbe, mintha csak hozzám beszélne —, hogy már a koporsót is megcsináltatta, és...

— Az már régi dolog — szakította félbe apám —, a koporsót még akkor megcsináltatta, amikor élt a felesége, magának is meg az asszonynak is. Arról igazán nem tehet szegény, hogy a felesége elébb ment el, mint ő, talán úgy gondolták, egyszerre halnak majd meg, anyátok is... — megtorpant, hosszas csend után folytatta csak:

— A koporsócsináltatást is ugyanaz az indulat szülte, mint azt, hogy Fullajtár a felesége halála után visszautasította az agghajlékot, nem ment, hiába jöttek ki érte kétszer is. Az első esetben az alávaló gyerekeinek akarta megmutatni: annyit se vár tőlük, hogy eltemessék, ha ilyen piszok módon magukra hagyták őket, a másik esetben meg az államnak, vagy az államot képviselő fontos fickóknak adta tudtul, hogy ember ő, ha szegény is és neki is van önérzete, s nem fogad el alamizsnát. Az alamizsna koldusnak való. Minek is ment volna a nyugdíjas otthonba, hisz ott csak rágják-marják egymást az öregek. Megfordultam én már ilyen helyen, nem azért, mintha vágynék oda, csak kíváncsiságból. Összezárnak négy-öt öreget egy szobába, akár valami inter- nátusban a gyerekeket — oszt éljetek békességben, nagymamák, nagypapák, élvezzétek, a földi paradicsomot, amit annyira áhítottatok... Tudom, akinek ilyen menye van

— ölelte át a mellette álló Boriska derekát —, azt nem dugják az aggházba.

— De azért lehet, hogy jobb lett volna neki ott — vetettem ellen —, mint sorkoszton, amivel kínos helyzetbe hozta az egész falut. Hisz édesapánk is zsörtölődött, amikor három napig nekünk kellett etetni az öreget.

— Ne mondj ilyeneket nekem, fiam — nagy léleknyugalommal, visszafogott hangon mondta ezt apám (ami nála a harag jele volt), s nem is rám, hanem Karósnéra pillantott közben. — Tudod, hogy anyátok nagybeteg volt akkor, meg hát Gyuszika, a kisebbik unokám is nem akkor született-e éppen? Boriskát sajnáltam, kijutott szegénykének ... Morogtam, igaz, de nem küldtük el az öreget. Ahol hatnak van mit enni, ott a hetedik se halhat éhen. Ma is helyeslem, hogy sorkosztra fogták, ha már oly alacsonyra ereszkedett az ég a szerencsétlen feje fölött. Elment a felesége, magára maradt, mint vihar után a sivatagi egér.

Apám mély lélegzetet vett, aztán folytatta tovább:

— A temetésre még eljöttek a gyerekei, de azután ... — legyintett. — Büdös volt nekik az öreg. Mindig is szégyellték a foglalkozását. Sírásó! Mintha az nem volna mesterség. Mintha nem kéne eltemetni a halottainkat... A sírásó épp olyan szükséges, mint a boltos, a borbély vagy a pék. Sőt! Nélküle... Dehát ti ezt még nem érthetitek, mégcsak befelé mentek az életbe, még nem éreztétek bőrötökön a halál érintését...

— Mindenkinek megvan a maga baja. Én például nem fogadtam el az öreget, mert mihez kezdtem volna vele, az anyósom nem segít, nyakamon a három gyerek — mentegetőzött Karósné.

Apa maga elé nézett egy ideig, majd csendesen azt mondta:

— Fullajtár Lajos zsellér fia volt. Ű maga sírásó lett meg napszámos. De mind a három pulyáját iskolába adta a nagyobbik fia vízvezetékszerelő, a kisebbik géplakatos, a lánya kocsmáros. Jól keresnek, új házban lakik mind, az apjukat meg ismerni sem akarják. Amikor a lányához jött kérő, azt kiáltotta ki a szobából az apjának: „Maga maradjon az udvaron, mert megérzik a házban a hullaszagot. Kinek kéne egy hullamosó lánya!” Igaz, alkalomadtán hullát is borotvált meg mosott is Fullajtár, de azért hullaszaga sose volt. Jóravaló teremtés volt a felesége. Meg az öreg is szeretett tisztán járni. Még ma is. Az öreg Suhajdánéhoz költözött, amikor összeomlott a háza, most ő főz meg mos rá, pedig már a hetvenediket tapossa.

— A vén Fullajtár meg tán már nyolcvanéves is van — vélte Karósné.

— Egy-két év híján — vetette oda morcosán apám. — A háza se kellett volna, hogy összedőljön. Hetvenéves se volt még, amikor kölcsönt akart felvenni a rendbehozatalra. Nem kapott. „Túl öreg már maga, tata. Ugyan ki vállalna kezességet érte, hogy vissza is fizeti.” Kezes persze akadt volna. Ha kap egy kis pénzt, biztosan rendbe hozta volna