Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Dávid Teréz: Miért nem lett belőlem jó házból való úrilány?
Dávid Teréz MIÉRT NEM LETT BELŐLEM JÓ HÄZBÔL VALÓ ÜRILÁNY? Anyánk kiadta albérletbe a harmadik szobánkat, az úgynevezett leányszobát, melyet azért hívtunk leányszobának, mert akkoriban úgy illett, hogy minden jobb házban, ahol lányok is vannak, legyen fehér leányszoba. S anyám nagyon szerette volna, ha mi is „jobb ház” lennénk. Am ez merő vágyálom maradt, mert ahhoz, hogy „jobb ház”-beii legyen az ember, nem volt elegendő két fehérre zománcozott vaságy, festett ibolyacsokrokkal a támláján, sárga rézgombbal, rézpárkánnyal; ahhoz tulajdonképpen még. sok minden kellett volna. Selyemfényű, bolyhos szőnyegek, habos tüllfüggönyök, karcsú lábú fotelok, lehetőleg valamelyik Lajos stílusában (az se nagy baj, ha nem valódi), vitrinek kecses porcelánfigurákkal, a falakra gobelinek aranyozott blondelkeretben, olajképek Rippl-Rónaytól és Szinnyei-Mersétől... De nekünk még álmunkban sem tellett arra, hogy ennyire kiteljesedjék az a szoba. Nálunk az ágyak között éjjeliszekrény állt, ugyancsak fehérre zománcozva, míg a hasában fehér éjjeliedény lapult diszkréten, mert a kis házikó, ahová az albérlők is gyalog járnak, hátul volt az udvarban. Volt továbbá a szobában egy kerek asztalka, két kárpitozott székkel, lócával, puhafából, ezek fehérsége az idők folyamán szürkére kopott, fogyatékosságukat virágos kartonhuzattal próbáltuk leplezni, ami hol sikerült, hol nem, mert a huzatok nem erre a garnitúrára készültek. Vajfehérségű és vadonatúj volt viszont lakásunk dísze és büszkesége, a háromajtós ruhásszekrény, középső ajtószárnyán csiszolt tükörrel, foncsorán semmi hiba, az ajtók zárja jól működött, kulcsai is megvoltak; eme kifogástalan állapotának köszönhette, hogy valamelyik oldalán mindig ott díszlett a végrehajtó pecsétje, mert mi „jobb ház” kívántunk ugyan lenni, de — mint mondtam —, ehhez nagyon kevés volt a pénzünk. Árverésre azért nem került sor, mert mindig akadt jómódú rokon, aki kisegített állandó jellegű pénzzavarunkból; hiszen rájuk is árnyat vetett volna, ha szegénységünk közhírré tétetik. Ezért gondolta jóanyám, hogy ettől a függő állapottól, örök időkre való lekötelezettségtől, a magánéletünkbe való beleszólás jogától, egy albérlő megszabadíthat bennünket. Végtére is, hogy ki alszik a rézgombos ágyakban, az nem tartozik senkire, s mire mi lányok felserdülünk, úgyis kiköltözik onnan, addig pedig nyilván meggazdagszunk. Fekhelyem ezentúl a nappali szoba díványa lett, ami nem is volt kedvem ellen való, közepébe a mélyedést évek folyamán magam hevertem ki, húgom édesanyám ágyába bújt, az ibolyacsokrétás ágyak szalmazsákjait feltöltöttük friss szalmával, bevittük a hálóból az agyonkeményített, agyonmosott csipkefüggönyöket, a bordópiros lakkfestékkel kifényesített deszkapadlóra rongyokból szőtt futószőnyeg került, az asztalkára hímzett terítő, és a szoba egyik sarkába nem tudom, hol szerzett műmárványoszlopon emelkedett a kölni székesegyház. Papírból, természetesen, és befejezetlenül. Nagy vállalkozásnak indult valamikor a század elején, a hosszú téli estéken apám unaloműzőül lerakta az alapjait egy gyalult deszkalapra. Mintegy hetven centiméternyire felhúzta a falakat is, szabta, ragasztotta a számozott vöröstéglás ábrákat, egymás mellé, egymás tetejére, az épület sajnos, tető alá nem került soha, mert mind a saját, mind a világ dolgai később másfelé fordították a figyelmét. Na — és egy hatalmas cserépkályha is állt a szoba sarkában, mellette vasból való mosdóasztal, itt— ott zománcasérült mosdótállal, kancsóval és fehér vödörrel — a mosdóvíznek.
