Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Dávid Teréz: Miért nem lett belőlem jó házból való úrilány?
Mindez, lehet, nem Is lényeges, csak azért említem, hogy kihangsúlyozzam, méltán került kapunkra a cédula: „Csinosan bútorozott, kétágyas szoba szolid úriembereknek kiadó.” — Ürmöket nem akart anyám, szerzett iníormációiból tudta, hogy amelyik megfelel a feltételnek, az sokat tartózkodik otthon, villanyt éget, mos, vasal... ha pedig nem felel meg... no az olyantól az ég őrizzen meg minden jobb házat, pláne ahol lányok is vannak ... Első albérlőnk mozizongorista volt. Később ezt a foglalkozást is elsodorta útjából a fejlődés. Akkoriban kupié is szólt róla, hogy .......Én vagyok a Spitzer, a mozizongorás / A ki szüntelen csak a moziban zongoráz...” — A kövér Gyárfás énekelte, Gyárfás Dezső, a pesti Royal Orfeumban — korának Kazal Lászlója, vagy még nála is többje. Az ő slágereit fütyülte akkoriban minden suszterinas ... Na persze, ma már suszterinasok sincsenek. Albérlőnk nevére már nem emlékszem, annál jobban az ábrázatára. Áll nélküli tyúkarca volt, és kidülledő, fényes ökörszeme. Jövedelme nem lehetett busás, mivelhogy sokáig alkudozott a házbért illetően, végül mégis létrejött az egyezség olyanformán, hogy ml kivisszük a szobából az egyik ágyat, mivel ő egymaga lesz a bérlő, az engedmény fejében viszont megtanít engem zongorázni. Az ajánlat tetszett, akkoriban minden jó házból való úrilány tanult zongorázni... Csupán egyetlen akadálya volt a dolognak: nem volt zongoránk. Még egy lehangolt pianínónk sem, sőt még kilátásunk sem arra, hogy valaha lesz. Ám a mester nemcsak óriási ötletekkel, de remek gyakorlati érzékkel is rendelkezett, homlokára csapott és azt mondta: hát a mozizongora mire való? Így kerültem én tizenéves koromban az ungvári Városi Színház hátsó bejáratán keresztül Thália felszentelt templomába. Mivelhogy városunkban állandó színtársulat nem működött — hat hét kivételével télen, hárommal nyáron —, itt tartották a mozielőadásokat. Színiévad elején csakis délután, vagy szombat és vasárnap délelőttökön. Az üres és elhagyott színház belülről számomra valóságos mesebirodalom volt. Fejtm fölött erdőrészletek, báltermek, várkastélyok függtek. Akkoriban a vidéket járó társulatok nem csináltattak minden darabhoz képzőművészekkel ide-oda taszigálható absztrakt ábrájú kulisszákat, a közönség képzeletére bízva megfejtésüket. Akkoriban a vidéki társulat rendezője kiadta a parancsot: — ide az ötöst kérem, oda a kilencest, és már ereszkedett is lefelé a falusi utca vagy az erdei táj, melyeket a színház törzs, közönsége már úgy ismert, akár saját lakását. A vászonra festett és erősen használt enteriőröket és exteriőröket, tájakat kiegészítették néhány bútordarabbal, aranyozott rokokó garnitúrával, papírmasé kúttal, pagodával, léckerítéssel, rudakra támaszkodó fával, bokorral, és a művésznő már énekelhette a nagy áriát: „E vadmacska és ez a kút / legyenek a tanúk / És álljanak bosszút, bosszút / mely égre kiállt!” — már amennyiben a csábító ifjú nem tartja be esküjét és nem tér vissza a szerelmes leányzóhoz. De komoly darabokban is helyet kaptak e díszletek. Például mialatt Az ember tragédiájában a szellemek költői vitája kellő pátosszal zengedezett, a légvonat meglebben- tette a fák ernyedt vászonleveleit és látni engedte azt a két rudat, amelyekre az Éden megátkozott fái támaszkodtak. Csodálatos világ volt mégis, doh és masztixszagot árasztva, nem is sikerült belőlem a mesternek Fischer Anniét csinálni. A Bayer iskola leghangulatosabb etűdjénél is jobban érdekeltek az üres öltözőhelyiségek, fakófényű tükrök, árván meredező fogasok, falhoz támasztott kulisszafalak, no és természetesen a film, amit leckeóra után vagy helyett mesterem háta mögül megtekinthettem. Sajnos, a művészek feje oldalnézetből tojásdad alakúra torzult, mert a zongora a színpad bal oldalán foglalt helyet, ott, ahol a szereplők a szerzők utasításai szerint színre lépnek. Bal oldalnézetből hosszú feje volt Pola Negrinek, Ásta Nielsennek, Henny Portennek, Lenkeffy Icának, Lóth Ilának, de hosszúfejű volt a helyemről nézve Somlay Artúr és Berky Lili is a Fekete gyémántokban, Rudolf Valentino és Bánky Vilma a Sejk fiában, Mia May és Harry Liedke a Hindu síremlékben. Mesteremet mindez nem zavarta. Tekintetét a vetítővászonról le sem emelte, mégis megtalálta a billentyűkön a hangulatnak és mondanivalónak megfelelő dallamokat. Viharzó tenger láttán a Hullámzó Balatont játszotta, ha vonat robogott el a fejünk fölött (helyünkről nézve minden mozdony felénk pöfögött) a Megy
