Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mészáros Károly: Küzdelem a kutyával (elbeszélés)

Mészáros Károly KÜZDELEM A KUTYÁVAL

Eleinte csak játszott az állatokkal. Nagy mancsával leteperte a gyöngébbjét, aztán menekülni hagyta őket. A nagyobbak szembeszálltak vele. Különösen a nagy fehér kakas haragudott rá. Ezért sokszor csak oldalazva közelíthette meg a baromfit.

Viselkedését én is játéknak vettem. Az anyjával is mindig hancúrozott. Az a nagy máié állat hagyta, hogy a hátára másszon, hogy belekapjon ételébe.

Nekem csak azt tűnt fel, hogy fél az emberektől. Tőlem is félt, a Mamától is. Pedig mindig mi adtuk neki az ételt. Márpedig — ahogy mondják — az állat megjegyzi, hogy ki ad neki enni. Kántor azonban túl szeleburdi volt, semhogy ilyen dolgokat megjegyezzen. Később, amikor megtörtént a baj, eszembe jutott ez a szertelensége ... Mondogattam is, hej) Floki, öreg bundás, rosszul nevelted a gyerekedet.

Később sem lett barátságosabb, sőt durvává, harapóssá vált.

Akkor gondoltam arra is, hogy a kiskutyáknak jót tesz, ha gyerekekkel játszik. Ha játszanak vele a gyerekek. Így kerülhet közel az emberhez, így válhat barátjává. E körül nem voltak gyerekek, nem hancúroztak, futottak. Magányos lett és mogorva. Színben is elütött anyjától, alakban Is. Floki kis fejű, hosszú orrú, bozontos farkú, sárgásbarna korcs volt, Kántor pedig fehér, nagy fejű, bundás. Bevallom, sohasem láttam hasonló kutyát errefelé. Ellenben minden másfélét. Még farkaskutyát is.

Mindig éjjel jöttek a kankutyák. Kikaparták a kerítés alját, a nagyobbak a kerítés fölött ugrottak át, s legyúrták a kertet. Csak a nyomukat láttuk hajnalban. Floki ugyanis mindig kötve volt. így kölykezett már évek óta, megkötve.

Ezen a nyáron négyet fiadzott. Nem tudom, ml ütött belénk, hogy egyet meghagytunk. A többit Béla bácsi nem sokkal az ellés után földhöz verte, s a nagy diófa alá ásta el őket. A Mama is ragaszkodott ahhoz, hogy hagyjunk egyet. — Üreg már a Floki

— mondta —, s kell a kutya a háznál.

Kutya valóban elkel a háznál, nem bánom, maradjon. Meg már igazán sajnáltam Flokit. Évek óta termékenyen szaporítani próbálta a kutyatársadalmat, de mi, kegyetlen Heródesek, ebben megakadályoztuk. De olyan gyatra félelem is közrejátszott elhatározásomban, hogy szegény pára, hátha megsínyli egyszer kegyetlenségünket.

Akkor már évek óta nem hagytuk élni a kölykeit egyetlen napig sem. Hadd legyen egy kis anyai öröme, mondtuk. így maradt nyakunkon Kántor, s néhány hónap múlva már nagyságban is elhagyta az anyját; éhes és falánk lett, szabadon mozgott, és elkap- dosta az ételt anyja elől.

Csodáltam Flokit. Ebben az egyben — márhogy az evésben — erős és kegyetlen volt. Egy nagy lábasban kaptak enni, de míg az anyja jól nem lakott, Kántor nem nyúlhatott az ételhez. Csak leült a tál közelébe, s fülét lógatva nézte a lábast, ásítozott és nyaldosta a száját. Nem mert közeledni. Egyszer-egyszer megpróbált, de Floki dühösen feléje kapott.

Csak ami megmaradt, azt ehette. S mindig maradt neki elég.

Később is, amikor már testben túlnőtte az anyját, a távolság megmaradt, csak Kántor még szemtelenebb lett. Bele-belekapott a lábasba. Floki csak mordult egyet, már nem ütött. A fejét csóválta. Neveletlen kölyke.

Ki tudja, miért nem vált igazi, jő kutyává. Talán Floki sem tudta, hogyan nevelje, hogyan bánjon vele, hiszen nem volt tapasztalata, mindig megöltük a kölykeit; talán lehet, hogy el is kényeztette. De a természete is furcsává: félénkké, tartózkodóvá vált.