Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Mészáros Károly: Küzdelem a kutyával (elbeszélés)
— Nem ér ez semmit — mondta a Mama is —, haszontalan dö'gevő. S ajánlgatta a falusi gyerekeknek, hogy vigyék el. Egy sertehajú fiú rá is állt, de anyja visszahozatta vele. Rábeszélt egy idős asszonyt is, vegye át, ingyen, meglátja, milyen jó lesz a kutya a háznál. Az öregasszony már-már beleegyezett, de egyszer jelen volt az etetésnél, ős meglepte, hogy a kuyta mennyit eszik. Jóval többet, mint más kutyák. És Kántor nemcsak evett, hanem zabáit, falt. Vadállati módon. Az öregasszonyt megrémísztette nagy falánksága. — Te jó isten! Ennek a világ összes ennivalója sem lenne elég. Megenne ez engem isi El is futott nyomban. így hát ránk maradt. Evett és növekedett. Egy reggel a gyönyörű fehér kakast döglötten találtuk a kerítés mellett. Már meg volt merevedve. Vizsgálgattuk, nézegettük a tetemet, de semmi külső nyomot nem láttunk rajta. Valami dögvész. Vagy megevett valamit. Elástam a völgybe, a kis almafa közelébe. Két nap múlva egy barna tyúk döglött meg. Patkány lesz, vagy menyét. Inkább menyét, mert az nem hagy maga után nyomot. De hol vannak ma már a menyétek? Lámpával sem lehet találni belőlük. Kipusztultak mind. No de a patkány! Abból van mindenfelé, szívós állat. De ha patkány pusztít, annak nyoma van. Ez a tetem pedig tiszta, semmi nyoma az erőszaknak. Nem sokkal később azonban világos nappal lepte le a fehér tojót. A kertben dolgoztunk, nem láttunk semmit, csak este az etetésnél vette észre a Mama, hogy a tyúk ott áll az ól mellett összegörnyedve, háta teljesen megrágva, tönkre.téve. Még élt. A Mama azonnal elvágta a nyakát, de nem lehetett megenni. Meg. főzte a kutyáknak. Kántornak nem ízlett főve. Csak Floki lakott jól. Igazi vadállat. Félni kezdtünk tőle. Figyeltük, zavartuk, üldöztük. Ha közeledtünk feléje, már vonított, bújt az ölfa alá. Aztán a Mama elutazott hosszabb időre. — Vigyázz az állatokra — mondta búcsúzóul. — Vigyázok, Mama, legyen nyugodt! Ebben az időszakban csak két-három naponként jártam ki a házhoz, hogy azt a né* hány baromfit megetessem. No meg a macskákat, kutyákat, nyulakat. Ügy adódott, hogy az egyik héten egy nappal később mentem ki a tervezettnél. Három tyúk bánta meg késlekedésemet. Kántor nem bírta az éhséget. Kettőt teljesen széttépett, a harmadikat végkimerülésig hajszolta. A szegény pára ott állt egy vizeslábasban, megtépetten, megrágottan. — Hol vagy, te dög? Elönött a méreg. Most aztán elég! Husáng akadt a kezembe. Amint meglátta a botot, menekült. Üldöztem, kiabáltam utána. Egészen elvesztettem a fejemet. Kerültük az ólat, aztán az ölfarakás alá bújt. Kivertem onnan. — Nem úszód meg, megdöglesz! — üvöltöttem, s ha elértem, kegyetlenül rávertem. Átugrott a kerítésen, a szomszédba. Lajos szomszéd épp a kertben volt, ráijesztett. Át a mi kertünkbe, hátra a szénaboglyába. Ott megpihent. Nem hagylak pihenni, te dög! Utánamentem. Elhajítottam a botot. Nem talált. Menekült. Vissza a baromfiudvarba. Kész őrület. Ez úgy átrepül a kerítéseken, mintha szárnya volna. Te jó ég! Talán már máshol is pusztította az állatokat. Ha felismerik, fizethetek egy csomó kártérítést. Utána! Be az ólba, ki az ólból. Megint az ölfa alá. Kerüljük az ólat. Be az ólba... Hopp!. Most megvagy 1 Rázártam az ajtót. Innen nem szabadulsz. A sarokba húzódott. Vonított, ha feléje közeledtem. Ez nem lesz jó, felverem az egész környéket. És ha megveszik? Megmar engem is... Mi a fene legyen vele? Dühömben utána hajítottam az egyik széttépett tyúkot. A másikat Floki elé kotortam.
