Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)

való asszony megy el a műhelye előtt, úgy csavargatja a nyakát, mint az üllőn a tüzes vasat. Olyankor csend szakad a műhelyére. Megáll a kalapács, hallgat az ■üllő. így hozza a nő tudomására, hogy a csodálattól a lélegzete is elállt.

A felesége jóravaló asszony. Töri a magyar szót, de a lánya rendesen beszéli a nyeltünket. Magyar iskolába járt. Más iskola nem is volt még a mi falunkban. Akaszthattak táblát akármilyet a falra, a gyerekek magyarul tanultak. Rőcéről vagy honnan kerültek ide Kiszelyék a harmincas évek közepén. Mikor magyarok lettünk, azért részesültek ■dicséretben, mert nem kerekedtek fel, velünk maradtak. Most meg azért köztiszteletnek örvendő emberek az új hivatalnokok szemében, mert a magyar uralom éveiben is megmaradtak becsületes szlovákoknak. Nem bántották őket azok, s nem bántják ezek sem. Mi meg kijövünk a jóravaló emberekkel.

Persze, hiába volt az óvatosságom. A mester szeme csak megakadt rajtam. Csordás Jenő ökrének a körmét ráspolyozta. Ügy a hasa alá bújt annak a szegény ökörnek, mintha nemcsak a lábát, hanem az egész testét is tartani kellett volna. A gazda háttal, a mester szemben állt felém. S ahogy meglátott, a kezében rögtön megállt a ráspoly. Leeresztette az ökör lábát, s pöndörintett a bajszán.

— Te meg, Pálmainé, hová tetted a lovad, a szekered? Nem jártál gyalog mostanában

— beszélt hozzám. Csordás Jenő is felém fordult.

— Nem ülhetek örökké a szekéren. Elfelejteném a járást — fordítottam zavaromban tréfára a szót. — Meg már van is, aki a szekéren üljön helyettem — dicsekedtem el.

— Mi az, van már szolgád? — kíváncsiskodott.

— Van, hála istennek.

— Honnan szerezted?

— Sehonnan. Nincs nekem arra időm. Magától jött. Egy lépést se tettem utána.

— Ez szép. Igazán szép. Hát csak legyen szerencséd vele. Idős, fiatal? — kacsintott pajkosan a szemembe.

— Fiatal — mondtam az igazat, és továbbsiettem, nehogy észrevegye a pirulásomat.

Csordás Jenő csak figyelt, meg a szemét meresztette. Falunkban ő a legmódosabb

gazda. Meg a legerősebb is. Míg majd meg nem rokkan. Nemrégen még négy ökör járt ki az udvarából, két szekeret rakott meg ganajjal addig, míg más egyet. Nem is tudott szolgafiút keríteni sehonnan. Akik elszegődtek hozzá, gyorsan meg is szöktek. Nem akartak megszakadni mellette. Inkább a pokolba, mint szolgának hozzá, ezt híresztelték róla. Most már, hogy rokkant, és csak annyit bír, mint mások, jobban akad ajánlkozó. Bivalyerős legény szolgál nála. A bumbaj Tas Pista.

Irigykedve pisloghatott utánam, hogy hozzám hívás nélkül is bekopog a szolgalegény. Felőlem meg is pukkadhat a méregtől, nem bánom. Ment volna a frontra virtuskodni az erejével. Mikor a háború kitört, még csak a lelke volt rokkant. Ma se értem, hogy egy ilyen erős és gazdag embert hogyan tudott összeroppantani az az elúszott néhány ezer korona. Rászedték valamire a morva mészárosok, és nem tartották be az ígéretüket. Kassára került, ott kezelték a fejét, de az orvosok már nem voltak képesek visszaereszteni a régi embert. És mintha mindez nem lett volna még elég, a magyar világban is rájárt a rúd. Már a markában érezte az értékes pengőket, de azok is szétfolytak az ujjai között.

Még ketten állítottak meg hazáig azzal, jó már nekem, van szolgám. Vak Rozi meg az .átellenben lakó félkarú postásunk felesége. Jő, persze hogy jó. Kevesebb jut rám a munkából és gondból. Szerencsének tartottam azt a napot mindenképpen. A háború csak nemrég ért véget. Legjobban a fiatalok soraiban aratott, nehéz volt szolgát találni. Ha ajánlkozó került, két kézzel kaptak utána. Vétkeséknek be kellet érniük Varró Eszterrel, aki dolgosnak dolgos, de a férfi erejét nem pótolja. Meg mintha ő is Csordás Jenővel tartana, s hiányozna egy kereke. Lehet, hogy csak a szeleburdiság teszi. Különben semmi baja. Az emberek szeretnek elhamarkodottan ítélkezni.

(Folytatjuk)