Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Koncsol László: Jugoszláviai szlovák költők versei

JUGOSZLÁVIAI SZLOVÁK KÖLTŐK

„Ködök szülőtája"

fordító előszava

Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is közvetlen, sőt intim (műfordítói) kapcsolatba fogok kerülni, mégpedig nem is fölkérésre, hanem egészen spontán, már-már kalandos módon a vajdasági szlovák költészettel, amelyről, bevallom, egészen a jelzett intim kapcsolat-fölvételig, melynek pillanatát percre is meg lehetne határozni, sőt amely a vajdasági televízió kamerái előtt jött létre, s gondolom, legalább egy mozzanatát a képmagnószalag vagy valami fénymásolat máig őrzi, édeskeveset tudtam, s főleg kevés jót (esztétikai értelemben jót) hittem. Egyszerűen szólva érthető, de nem menthető előítélet volt bennem a vajdasági szlovák irodalommal szemben, noha magam is nemzeti kisebbségben élek, vagy talán éppen azért, nem mindig kedvező csehszlovákiai tapasztalataim alapján, olyanféle meggondolásból, hogy elenyészően csekély számú népesség irodalma az, tehát biztosan provinciális vagy szigorúan helyi .érdekű írásbeliség, folklórral dúsított (hígított) líra, anyanyelvmentés, egyszóval csupa olyan tiszteletet parancsoló etikai, de az esztétikum szempontjából másod-harmadlagos jellemvonással telített valami, amilyennek számos, a saját határain belül élő és gyarapodó nemzet írásbelisége is bővében van. Hogyne állna ez a vajdasági szlovákokra, gondoltam, ismétlem: érthető, bár nem menthető módon, hiszen minden előítélet a szellem előzetes kapitulációja, tehát az illető ponton csődje is.

Jelzett kapcsolatfelvételünkre, ha jól emlékszem, Horgoson, egy Kanizsa melletti faluban került sor 1977 szeptemberében, egy író-olvasó találkozón. Akkor vettem részt először a kanizsai írótáborban, s szlovákiai tájékoztatóim hibája, hogy nem vittem magammal szöveget, amellyel kiállhattam volna a közönség elé, bizonyítani, hogy az vagyok, aminek mondom magamat, s már ez sem volt élménynek a legkellemesebb. Tetézte a bajt, hogy a televízió is kiszállt, a kamerák mindent vettek, s megszégyenülé- sem ily módon országosnak — legalábbis tartományi méretűnek — ígérkezett. Szenvedésemet a balsors még hosszúnak is szánta, mert a kollégák balról jobbra haladva követték egymást a bemutatkozásban és szövegeik olvasásában, s nekem az asztal jobb sarkán, a hosszú sor legszélén, mintegy az est csattanóján jutott hely.

Ez mentett meg mégis, ez a poén-helyzet; ennek a többszöirös outsider voltomnak köszönhető, hogy ma a vajdasági szlovák lírát tolmácsolom. Az történt, hogy megint csak a rendezés véletlenéből mindjárt talán a második fölolvasó egy vajdasági szlovák költőnő, Viera Benková lett. — Megvan! — csattant föl bennem diadalmasan, amikor Viera a vers (Oda na Novy Sad — Oda Újvidékhez) fölolvasása s a közönség hosszú tapsa után leült. Mögéje siettem, elkértem tőle a kéziratot, s mialatt az írótársak balról j,obbra haladva végigolvasták magyar, szerb, német és egyéb szövegeiket, versben és prózában, elkészültem a fordítással. Igazolhattam immár magamat, miközben a horgosakhoz egészen közel vihettem, a nyelvi gátat lerombolván, egy számukra is közeli világot, Viera Benkováét, amellett egy kicsi, de szép ablakot is nyithattam nekik •a vajdasági szlovák líra akkor még számomra is titokzatos homályban rejtőző épületébe.

Azóta már számos ablakát kinyitottam ennek a költészetnek, remélem, hogy (a képnél maradva) töretlenül, sőt a lehető legkevesebb repedést meg saját ujj- és tenyérlenyo-