Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Koncsol László: Jugoszláviai szlovák költők versei

matot ejtvén rajta, s célom, hogy életfogytiglan kitartsak ennek a szép, értékes és tanulságos Urának a tolmácsolása mellett.

Tudom, hogy ingoványos terepre lépek, ha csak úgy, minden további magyarázat nélkül megkockáztatom, hogy azért értékes ez a líra, mert nincsenek kicsiségi gátlásai, s mert nem szán a költészetnek, nem tűz ki a vers központi céljául a költészet lényegén kívül eső, nem művészi, nem esztétikai, hanem etikai vagy politikai küldetést, gondolom, olyan kézenfekvő megfontolásból, hogy etikum maga a nyelvi hűség s a sors önkéntes vállalása, politikum pedig azé a szocialista társadalmi rendé, amelynek teljes jogú és felelős polgárai, s amit nem hagytak el, noha, mint tudjuk, megtehetnék. Aztán, gondolom, olyan meggondolásból, hogy a vers járulékos alkalmi funkcióit a lét-szöveg involválja.

Nyilván sajátos szigethelyzetük folyománya, hogy a vajdasági szlovák költők függetlenül választanak — választhatnak — maguknak iskolát, mi több, kell is választaniuk, hiszen a szerb-horvát és a többi délszláv kontextust mindazzal, amit az a szellemiség a világkultúrából közvetít, legalább olyan jól ismerik, mint a csehszlovákot s az általa közvetített értékeket. (Kapcsolatuk az anyanemzettel a modern kommunikációs rendszerek csövein át zavartalan.) A szabad választás kényszere és lehetősége, továbbá nyitottságuk és az az igyekezet, hogy helyzeti hátrányukból szellemi előnyt kovácsoljanak, bőven kamatozik szellemi értékeik gyarapodásában.

Minden kisebbség ilyenféle helyzetben él, de sehol sem akkora a távolság az anya. nemzet s a leszakadt nyelvi töredékek között, sehol sem ilyen nagy a jelen s az elszakadás pillanata közti idő, ezért talán sehol sem ekkora a választás emberi értéke. Más kérdés, hogy a mai Jugoszlávia nemzetiségi politikája révén egy ilyen választás következményei magasabb szinten, szellemiek dolgában előnyösek, s tegyük hozzá, hogy előnyösebbek, mint sok más helyen, ahol az alapválasztás emberi értéke egyéb kedvező tényezők folytán esetleg nem is olyan nagy, esetleg azért, mert természetszerű.

Ismétlem, kisebbségi helyzetben az ember nap mint nap választ. Nemcsak nyelvet, hanem sorsot is, amelynek ilyen vagy olyan súlyát szüntelenül éreznie kell, de hibázik az a nemzetiségi művész, aki összezavarja a funkciókat, aki a megmaradás szempontjából oly fontos etikumot próbálja uralkodó szerephez juttatni a művészetben, amely az esztétikum birodalma, s amely nem annyira a napi élettel, annak taktikáival és stratégiával, hanem mindenek alapjával, a létezéssel kapcsolatos. Más szóval: aki prédikálni vagy szónokolni, nem pedig láttatni, kifejezni akar. A vajdasági szlovák költők a nehezebb, de jó utat járják, ezért életük fundamentálisan, a lét ágyazatában jelenik meg szövegeikben.

A vajdasági szlovák irodalom mögött egy jól megépített társadalmi, politikai és kulturális szervezet működik. Ennek köszönhető, hogy ez a mindössze hetven-nyolc- vanezres lélekszámú és nem is teljesen kompakt nyelvi közösség egy kétszáz éves szigetcsoport-lét után is virágozni tud. (Őseik a töröik kiűzése után települtek a hódoltság során elnéptelenedett Bánság és Bánát vidékeire.) Nemcsak iskolarendszere, lap- és könyvkiadása, nyomdája, kulturális szövetsége és politikai képviseleti rendszere van a jugoszláviai önigazgatási rendszer minden szintjén, hanem a művészete is virágzik. Naiv festőinek képeit világszerte kiállítják és vásárolják, képzőművészei kitűnőek, költőit abszolút mértékkel tudjuk mérni. Művészi kérdésekben nyitottak, tájékozottak és kritikusak, az anyanemzettől feléjük áradó szellemi hatások átvételében válogatósak, bár nem sznobok, s példamutató a művészeti ágak művelőinek összjátéka, például a könyvkiadásban.

Azt hiszem, ez a líra, noha egymástól jól elkülönülő egyedek szólaltatják meg, nemcsak az átlagolvasó számára, hanem a végső tanulságok levonása szempontjából is összességében, mint kollektív alany a legizgalmasabb, hasonlóan a szlovákiai magyar költészethez. (A vajdasági és a romániai magyarról, mivel ott több a kisugárzó költőegyéniség, nem beszélek). Palo Bohuštól Michal Babinkán és Víťazoslav Hronecen át, mondjuk Miroslav Demákig ugyanazzal a drámai létszemlélettel állunk szemben, noha poétikai eszközeik és módszereik különbözők.

„Itt úgy nő az ember, mint a tönkök panaszai a dombtetőn, / ha a szeszélyes nedvek fölébresztik őket” — írta a pár éve tragikusan sírba hullt Babinka a Ködök szü- lőtájában, s itt nemcsak a lét kérlelhetetlen kényszerével és kínjával találjuk magunkat szemben, hanem a vallomás terepfelszíni és szociográfiai jegyeit, sőt a formában és