Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Rokokó csizma az asztalunkon — III.

A rokokó költő belefeledkezik a játékba, felelőtlenül Jtászik. A „versjátékos” viszont azt mondja: „a játék lemond a valóság formális sémáiról... ugyanakkar önmagából önmagát táplálva mindig a valóság cselekedetekben megvalósítható... lehetőségek tárháza”. A „játékvers” tehát nem a valóságból táplálkozik, hanem önmagából, de költője közvetve mégis a valóság elkötelezettjének érzi magát, mert „valóságos cselekedetekben megvalósítható lehetőségeket” teremt. Kérdés persze, hogy ezeket a „lehetőségeket” mennyire veszi komolyan a társadalom? Hogy a játékaktivitás gyakorlatilag vajon nem társadalmi passzivitás-e? Olyan kelepce, amelyet a fogyasztói társadalom készített (vagy hagyott kialakulni) a költők számára: vers-szobafogság, amelyben a költő kedvére bukfencezhet, elméskedhet, a lehető legképtelenebb aktivitás-modellek- kel is játszhat, hisz úgysem sértheti a társadalom érdekeit.

De legyen bár így vagy úgy, különbözzön a „versjátékosok” gyakorlata a rokokó költők gyakorlatától akármennyire is, a magatartásként felfogott játék akkor is rokokó örökségük. Amadé táncos-sarkantyús csizmája akkor is ott van a modern vers asztalán, ha az örökösök a hagyatékozó őst is szívesen az asztal alá vágnák.

Kernslok Károly: Lovasok, lavírozott tusrajz, 1912