Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Mács József: Szélfúvásban — I. (regényrészlet)

felejtett szemében. Mintha csodálkozva azt kérdezte volna: Halál, te a tetőn is bemászol?

Ogy álltam az akácfa alatt, hogy nemcsak a Balogh Pál csűrjére, de a magam udvarára is ráláttam. S mégis én egyre csak azt a másik portát néztem. A csűr tetején már nyoma sem volt a tátongó sebnek. Mint ahogy az özvegy férj lelkén ejtett seb is begyógyult lassan. Az ember nem élhet egyedül. Különösen ha még fiatal. Nemcsak az igavonó ló, ökör, tehén mellé kell az a másik, de az ember mellé is. Balogh Pál megnősült. Pedig nagyon összetörte feleségének a szerencsétlensége. Ö ment el a frontra meghalni, és amikor épségben hazakerült, a feleségét már csak a temetőben találta. Én nem ítélem el, amiért megnősült. Az embert az élet kormányozza, nem a halál. Engem is az kormányoz. De én már nemigen engedelmeskedem az akaratának.

Ha agyonütnének, se tudnám, mennyi ideig voltam a temetőben. Sokáig nem, az biztos. Várt otthon a dolog. De azért nem is igyekeztem haza. Tovább bámészkodtam. Ahhoz volt kedvem. A temetőből jól ráláttam a házunkra. Ahogy belehallgatóztam a csendbe, megdöbbentem. A harangszótól. Olyan volt, mint mikor halottnak csendítenek. Pedig még nem volt dél. Már az udvarunkat néztem.

Mikor a kormányzóúr megunta a háborút, és beolvasta a rádióba a fegyverletételi felhívást, mintha minden német trénszekér a mi udvarunkban állt volna meg. Ogy jártak- keltek a katonák a házunkban, mintha otthon lettek volna. Mind tudott magyarul, ha szüksége volt valamire. De ha én kértem tőlük valamit, nem értették, a rosseb esett volna beléjük. Persze semmi nem tart örökké. Eltakarodtak a falunkból. Közeledett a front. Román katonák jártak a kertünk alatt. Oroszokat vártunk, azoktól féltünk, mert azokkal ijesztgettek, de román katonák jöttek helyettük. Hozták a házunkba a bolhát meg a tetűt. Mi is megtetvesedtünk a lányommal.

A románok is tudtak magyarul, ha szükségük volt valamire. De ha én kértem tőlük ezt-azt, vagy ha rimánkodtam, ne etessenek meg mindent a lovaikkal, mert az én jószágaim se fordulhatnak fel éhen, ők se értették a magyar szót. Egyszerre megsüke tültek. Nem mondhatnám, hogy ügyelni tudtak volna az életükre. Ogy hordták vissza az első vonalból halottaikat, mint ahogy a búzával telt zsákokat viszik szekéren a ma lomba. Legtöbbjüket a templomkertben meg a temető alsó végében temették el. Megborzongtam, amikor erre gondoltam. Mert eszembe jutott, hogy az uramat is így vitték, így temették el jeltelen sírban valahol.

A kerten keresztül is bemehettem volna az udvarunkba, de én a kerülőt választottam. A Csapáson indultam el. Közben meg is szomjaztam. A dögtértől lejjebb van egy tiszta vizű forrás. Nem ittam belőle, elhaladtam mellette. Nem tudom, mi ütött belém. Nem volt kedvem a víz fölé hajolni, s bögre helyett a tenyeremből inni. A tükrébe nem mertem volna belenézni? Lehet benne valami. Az uram halálhíre után nem szerettem nézni magam. Elég, ha mások mondták, megőszültem, az arcom meg olyan ráncos lett, mint a fonnyadt alma bőre.

Láng Aladár lakott a falu legszélén. Megbízható napszámos, aratója volt az uramnak. Dús bajuszú, hunyorgó szemű, veres arcú ember. Egy kicsit nyakbavállas. Tagja volt az elöljáróságnak. Falugyűléseken ő képviselte a szegénységet. Elmondta képviseletükben az igazságtalanságokat. Egyszer az uramat is magára haragította a szájával. Azt akarta, hogy lélekszám s ne birtok után fizessék a papot. Mert ha birtoka nincs is mindenkinek, de lelke van. No mármost, a tisztelendő úr nem a birtoknak, hanem a lelkeknek prédikál. Láng Aladárnak persze nem tetszett, amit az uram így elmondott. Csóválgatta a fejét; amikor meg már nem tudott uralkodni magán, felugrott, és azt mondta:

— Ejnye, Pálmai, rólad aztán igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy!

— Milyen vagyok? Az igazságot mondom. Nem a birtoké a pap, hanem a lelkeké. Nem a birtoknak papol, hanem az embereknek — gerjedt haragra az egyébként békés természetű, lusta nyelvű uram.

— Ejnye, Pálmai, ejnye — csóválgatta tovább a fejét Láng Aladár. — Ha kurátort kell választani, akkor mindig a birtoknak kell a pap. Azt még nem javasolta senki, te se, hogy szegény ember legyen a kurátor! Pedig az úristennek mindegy lenne. Mert előtte mindenki egyforma!

Elhallgattatta, megszégyenítette az uramat, a falu egyik legnagyobb gazdáját. Ogy az orrába szívta aztán ezt az egész bolondságot, hogy Láng Aladár többet nem tehette be a lábát az udvarunkba. Mikor megbékült volna, elvitték szegényt a háborúba. Mennyire