Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Rokokó csizma az asztalunkon — III.

Ehhez S szemérmes alázatossága, Sokféle virtusok temérdek soksága!

Csodálatra méltó hosszú s ritka haja Rajta a sok szívnek, mint méheknek raja.

Ahhoz deli módos, tánczos frissesége,

Bs mintha nem volna, olyan csöndessége.

Csak summa summarum: csinos, rendes, deli

Minden kérdéseket okosan feleli

Nem kétséges, hogy ezek támasztott igények. A befejező strófában ugyan az általánosítás szándékának megfogalmazása mellett olyasmit is olvasunk, hogy „Mégis írtam eztet egynek, de nincs neve”, de ha létezett is ilyen konkrét „egy”, a barokkból átvett képek s az egyértelműen eszményi elvárások tömege eszményíti, tipizálja. Ha tehát a Már szabadon pártolj-ban Amadé a magyar rokokó nőnek azt a típusát teremti meg, amely neki ellenszenves, akkor a Mint a leesett hóból azt tudjuk meg, hogy milyennek szeretné látni barátnőjét. S ha e két vers mellé harmadiknak mintegy „szintézisnek” a Szivem csöngetöjét tesszük, akkor olyan alapon tehetjük, hogy az első vers elutasító magatartása, s a második vágyakozó elvárásai után ez a harmadik a beteljesülés, az elvárások megtestesülése. Ebben a versben frissen, elevenen, életszerűen: mozgásban látjuk viszont a Mint a leesett hóban megrajzolt típust. S nemcsak azért, mert a jelzők helyett itt egyszeriben az igéké a főszerep, hogy a megrajzolt nő körül minden „cseng”, „peng”, hogy önmaga „tüzecskét fúj”, „kesztyűben öt ujja”, „szemei ragyognak”, „katonásan lép”, „tánczol”, „csókol”, „mosolyog”, ..nevet”, „elpirul”, „Ha hallgat, úgy felel” / „Apró falatot nyel” hanem azért is, mert a szemlélődő alexandrinusok lassú mozgását a szapora rímelésű páros hatosok tánca váltja fel. S a „karmazsin csizma”, a „kedves bodzafa”, a „pengő sarkantyú”, a „kesztyűs öt ujj”, a „gyöngyöm szép párta”, a „piros pántlika”, az „arany hosszú haj”, a „csücsös két alma”, a „tánczos, katonás lépés”, a „ráncos szoknya”, a „feszülő „zubbonka”, a beszédes hallgatás, az apró falatok” any- nyira elevenné, egyszerivé, konkréttá teszik a leírt nőt, hogy itt szó sem lehet vágyképről: ez a rokokó nő akkor is él, ha teljesen Amadé leleménye (persze a valószínűbb az, hogy távolról sem lelemény). Él és pikáns eleganciájával, kecses mozdulataival, táncos kedvével oda kívánkozik a Comedia dell’Arte tizenhat porcelán figurája közé tizenhetediknek. (Időben is egykorú velük!) A magyar rokokó képviseletében.

Mert hiába van már „kesztyűben öt ujja”, hiába a kerti enyelgéseket idéző „kedves bodzafa”, viseletében és viselkedésében még mindig sok, ami a magyar földhöz s a hagyományos asszonyképhez köti. A viselet magyaros motívumai annyira nyilvánvalóak, hogy nem tartom szükségesnek az elemzésüket, a viselkedés néhány hazai elemére azonban azt hiszem, szükséges felhívni a figyelmet.

Nem kétséges, hogy Watteau krinolinos, tornyos hajú hölgyei vagy Boucher egészen Mme de Pompadour módjára kacérkodó nimfái mellett zavaróan hatna a háztartlás bármilyen kelléke, de a magyar rokokó kora még nem lát ellentmondást az előkelő magatartás és a háziasság között. Hallenbach Károlyné 1763-ban, német nyelven megjelenő erkölcstana a nemes családok lánygyermekei számára is fontosnak tartja — az úri viselkedés mellett — a háziasságra való nevelést. S nem kevésbé a pallérozott magyar nyelv ismeretét. Nem tudhatjuk, ismerte-e Amadé Hallenbachné munkáját, de szívének kedves nőalakjai kicsit mindha Hallenbachné maximái szerint