Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - NAPLÓ - Dobossy László: A hídépítő szolgálata

EEJ^IPILCO)

A hídépítő szolgálata

Régtől érzett fogyatékossága irodalmi publicisztikánknak, de még irodalomtudományunknak is, hogy nem értékeli méltó módon a közvetítők munkáját. Pedig olyan irodalmakban, amilyen a miénk meg a szomszédainké is, évszázadokon át játszott különleges szerepet (paradoxálisan szinte elsődleges szerepet) a közvetítés. Ki becsüli értékük szerint azokat, akik „csak” fordítók voltak? Hát még azokat, akik a magyar szellem alkotói számára fölfedeztek, ismertettek, kritikailag értékeltek másutt termelt javakat? S ki tartja számon a buzgókat, akik a mi javainkról j ólrosszul tájékoztatták a világot? Persze olyanokról, akik német, angol vagy francia közvetítők voltak, úgy-ahogy még tudunk: (sajnos, vajmi ritkán a valódi értékek koordináta-rendszerében), de akik arra a nem kevésbé fontos feladatra vállalkoztak, hogy szellemünk javait a szomszéd népek nyelvén tolmácsolják vagy hogy a szomszédos kincseket hozzánk közvetítsék, a kisszámú szakember figyelmén túl alig remélhettek elismerést, megbecsülést.

Ezért van különleges jelentősége, hogy újabban ezen az eddig sajnálatosan elhanyagolt területen — a kelet-közép-európai- irodalmak kapcsolatainak az építésén — Is egyre többen munkálkodnak olyanok, akiket, a sorsuk alakulása, a nyelvtudásuk, a fogékonyságuk és a szolgálati szenvedélyük egyaránt arra rendelt, hogy nem műkedvelő módra és nem is protokollsze- rűen, hanem írástudókként, magas szinten végezzék a népeink közti közvetítést.

Valamennyiünk közt, akik a szellemi híd építését szolgálatnak, sőt hivatásnak tekintjük, főként Szalatnai Rezső vette körül e szerény és hálátlan (mert kevéssé látványos) tevékenységet a vir- tualitás ragyogásával. Prédikátori alkat volt; minduntalan igyekezett meggyőzni másokat meg önmagát is a szolgálat szépségéről. Bizonyos fajta megnevezhetetlen ünnepélyesség áradt személyéből meg szavaiból; a legtermészetesebb dolgokról Is emelkedetten szólt. Ha csak ennyit mondott: Isten hozott!, ebben is a sors jelzése érződött. Amikor még fiatalok voltunk, kedvvel évődtünk vele nagysági vágyai miatt; emlékszem egyszer felmentünk hozzá, épp vacsorázott: mákos metéltet evett jó étvággyal; társam, a másik Rezső (Peéry) megkérdezte tőle: „Te, Rezső, amikor így mákos metéltet falatozol, hová teszed a szárnyaidat?” Benne azonban volt és mindig is maradt valami megható Don Quijote-i nagyszerűség: élceinket semmibe vette, munkánk és iparkodásunk okán hűen ragaszkodott hozzánk. Írásaiban nemegyszer a saját szemhatáráig húzta el a világot, a magatartása azonban mindig egyenes volt, hasonlatos az alakjához, mellyel kimagaslott közülünk.

Ezt a közép-európai donquijotizmust Is hadd érzékeltessem egy emberjellemző anekdotával. Meghívta őt a Deák-téri evangélikus egyházközösség vezetősége, tartson emlékbeszédet Ján Kollárról, aki a múlt század első felében húsz évnél tovább volt papja templomuknak; barátunk kiállt, s így kezdte beszédét: „A férfiú, akire emlékezünk, áruló volt!” — s a dermedt hallgatók előtt szakavatottan kifejtette, hogy e csehül író szlovák költő, a cseh romantika egyik úttörője, a szláv köl