Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé” (beszélgetés Duba Gyulával)

dék, aki már értelmiséginek számit, megszerzi magának Bachot, ezzel valójában nem ítélte el s nem is hagyta maga mögött a parasztkultúrát, hanem megszerezte hozzá a másikat. Izgalmas kérdés: a parasztkultúra nyilvánvalóan egyetemes értékei milyen formában jelenthetnek mondjuk száz év múlva közösségi kultúrértékeket?

Fizikai munkát, gondolom, paraszti jellegű munkát mikor végzett utoljára?

— Azt hiszen?, 1959-ben, a katonaságnál, s az sem paraszti jellegű volt; azóta nem. És hosszú ideig nem is éreztem hiányát. Mostanában már egyre inkább érzem, de ezt is csak olyan értelemben, hogy tudom, az én koromban, tehát ötvenéves korban már érdemes fizikai munkát végeznie az embernek, mert az csak segíti őt. Viszont úgy lenne jó, kötetlenül eldolgozgatni a friss levegőn, hogy közben ne feladataim legyenek, hogy ezt vagy azt a nagy darab földet be kell kapálnom, ezt vagy azt a nagy darab lucernát le kell kaszálnom, hanem csak annyit amennyi jólesik, annyit mozoghassak.

Nem érzi-e a földdel, a természettel való közvetlenebb kapcsolat hiányát?

— Már vagy másfél éve keresek egy kis kertet, de még mindig nem sikerült olyat találnom, amely hozzáférhető lenne számomra. Lehet, hogy romantikus lesz, amit most mondani fogok, de nagyon tudom irigyelni azokat az írókat, akik el tudták érni, hogy az élő, nagy természettel kerüljenek kapcsolatba. Gondolok én itt olyan magyar íróra, akinek például a Balaton partján, a tihanyi dombon van háza. Más: Jaltában, azt hiszem, Jaltában egyszer a tenger partján, óriási sziklák között láttam azt a házat, amelyben Csehov dolgozott. Szinte belocsogtak a hullámok a küszöbén. Más: magam előtt látok egy képet, melyen Hemingway, nem tudom é», melyik birtokán, óriási hegyek között, megy egy úton és tornászik. Ez utóbbi példából nem az következik, hogy megőrültem és birtokot akarok venni, s még csak az sem, hogy azt képzeljem, mindez nekem is kijár, mivel én is író vagyok. Inkább ahhoz kéne visszakanyarodnunk, amit már talán említettem, hogy a nemzetiségi íróban fokozottabban élnek olyan igények, amelyekről ugyan tudja, hogy soha az életben meg nem tudja valósítani őket, ám: amelyek bizonyos értelemben mégis befolyásolják őt, s nemcsak hogy a hangulatát, hanem az alkotói készségét is. Az egészből mindössze annyi következik, hogy én már egy kis kertecskével is beérném, hogy a mostaninál valamivel közvetlenebb kapcsolatban lehessek a természettel, még ha nem is nagy vadászatok és nagyvadak kapcsán, mint Hemingway, hanem csak egy virágoskert vagy paradicsombokor révén, ami ugye kisebbségi író esetében sem túlhajtott igény.

Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni Csehszlovákiában? Úgy gondolom, hogy már az eddigiekben sem beszélgettünk másról, csak erről; hogyan lehetne hát összefoglalni mindazt, amit eddig elmondtunk?

— Attól félek, hogy éppen e kérdés kapcsán nem lehet semmi komolyabb problémát pontosan megfogalmazni. Mégpedig azért nem, mert embernek és magyarnak lenni Csehszlovákiában nem jelszószerűen megfogalmazható és kimondható definíciók kérdése, hiszen minden, amit mondanánk, minden igaz is lenne, meg nem is. Ezért inkább csak annyit mondanék, hogy a csehszlovákiai magyar író éppen úgy a világ dolgaihoz való hozzászólásra hivatott, mint akármelyik nagyobb közösség írója, csak a hangja gyengébb, de — talán? — nem azért, mert a torka szűkebb, hanem kisebb a közösség, amely őt felemelhetné. Mert az írót mindig a közösség emeli a világ elé. S ha a csehszlovákiai magyar író mindezek tudatában is vállalni tudja magát és a közössége által reá kirótt feladatokat, akkor azt hiszem, mindent megtett, amit meg. tehetett.

Kérdezhettem-e volna olyasmit ebben a beszélgetésben, amire nem szívesen, vagy egyáltalán nem válaszolt volna?

— Azt hiszem, mindent semmiképp sem mondhat el az ember. Csupán annyit, ameny- nyit feltétlenül igaznak érez. S annyit, amennyit az ízlése enged. A végletes kitárulkozások sosem igazak egészen. Sokkal többet ér ezeknél, ha körülhatároltan és felelősen mindössze azt mondjuk el, amit minden körülmények között vállalni tudunk. így valószínűleg kérdezhetett volna olyat is, amire nem válaszolok teljes egészében, de azért egyetlen válasz elől sem tértem volna ki; legfeljebb körmönfontan, ravaszul megkerülöm a kérdés lényegét. De valamit biztosan mondtam volna válaszként.

1978. június, 1979. október