Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - MŰHELY - Molnár László: Bánlaky Pál — Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ

A második tényező a helyi hierarchia abszolutizálása, tehát a kisváros hivatalibürokratikus apparátusának merev és mozdíthatatlan rendszere, amelyben a személyi kapcsolatok is csak a pozíciók ranglétráján belül fejlődhetnek (illetve degradálódhatnak). A konfliktusmentességet csak ennek elfogadása biztosítja. A központi előírások merev kezelése ugyan gátolja a fejlődést, de a város vezetői számára védettséget nyújt. A helybeliek aztán ezen keresztül ítélik meg az egész társadalmat, nem veszik észre hogy a felkínált értékrend nem a társadalom elvárása, hanem csak a kisvárosé. Ez egyfajta cinizmushoz vezet. „Az embernek vannak gondolatai, van önálló véleménye, de ezt állás-, pozíció-, presztízs-, kényelem- vagy prémium-féltésből megtartja magának. Miközben mondja-teszi, amit a Felsőbbség elvár tőle.” A „tévedhetetlenség” látszatát megkövetelő felettesek anyagi és erkölcsi ígéretekkel tartják féken a véleménynyilvánítást, s legyen bármi oka a beosztottak részéről a szolgalelkűség- nek, csak egyetlen jelzője lehet: a gyávaság (bár ők maguk józan felfogásnak nevezik). A kisváros vezetőinek „tekintélyét” kívánja növelni az a szemlélet is, hogy a kívüli kapcsolatokat misztikus szférába, megközelíthetetlenül távolra helyezi. A Központ irányelve szigorú törvény, a Központ bármely embere a felettesség glóriáját kapja. Ez Is merevítőleg hat a város ranglétrájára, ahol bizonyos jogosultságok nem személyhez, személyes tudáshoz, tekintélyhez, hanem poszthoz, pozícióhoz vannak hozzárendelve, tehát a másodlagos határozza meg az elsődlegest, és amikor ez a kettő nem fedi egymást — ha valakinek nincs meg a tudása és műveltsége egy bizonyos pozícióhoz —, akkor legalább ennek látszatát kell fenntartani. Olykor erőszakos, intoleráns módon. Éreztetve minden beosztottal a felettességet egy úgynevezett „gondolkodói presztízs” mesterséges táplálásával, vagyis fékezve mindent, ami a főnök tudásánál több. Ugyanakkor, ha valaki egy adott pozícióba kerül, akkor ez nemcsak hogy feljogosítja valamire, hanem elvárásokkal is együtt jár; a gyenge akaratúak elveszítik önmaguk identitását, látszólag azonosulnak azokkal a tulajdonságokkal, amelyek e poszt betöltéséhez szükségeltetnek. Egy igazgató úgy viselkedik, mint egy Igazgató: nagyképű, lekezelő, magabiztos, öntelt. Tudása, személyisége helyett a tovább! pozíciók betöltéséhez szükséges „jó” pontokat gyarapítja. A végeredmény: az önkritika meggyengülése vagy elvesztése, elbizonytalanodás, idővel szorongásos kisebbségi érzés, amit néhányan agresszív hatalomgyakorlással kompenzálnak, mások menekülnének, de kénytelenek újra az eredeti kerékvágásba visszazökkenni. „Megtanultam, hogy kell a ranglétrának megfelelően beszélni emberekkel, de közben elfelejtettem, hogy hogyan kell ember módra beszélni velük.”

Az emberi kapcsolatok torzulására mutat rá a harmadik tényező, a helyi értékrendhez igazodó életforma, amely e kapcsolatokat is kényszerpályán mozgatja. A barátok a pozícióval együtt járnak, a feleségek pedig feudális módon a férjek státusza szerint kénytelenek társasági körüket elfogadni („Suba a subához, guba a gubához...”), s ez olyan sazkadékot idéz elő, amely törvényszerűen a kapcsolatok kiüresedéséhez vezet, s amit ún. baráti összejövetelekkel, státuszfogyasztással (flanc) stb. próbálnak látszattartalommal tölteni. A közös italozás célja például nem az alkohol fogyasztása, ez csak a kapcsolatban keletkezett űrt tölti ki. Mivel nem keresnek szellemi, kulturális társakat, ezért ilyen irányú érdeklődésük (hacsak ez nem jár kötelezően a státusszal) nincs is. Nem tartanak lépést a társadalmi felépítmény mozgásával, lemaradnak, fékezik a fiatalokat. Az optimista megelégedett, a pesszimista pedig azt mondja, hogy ezen nem lehet változtatni, s gyakran mindkettő (elméleteket gyárt saját helytelen magatartása igazolására. Ennek a közegnek félelmetes asszimiláló ereje (vagy megszoksz, vagy megszöksz), az inspiráló környezet hiánya egy öntörvényeinél megrekedt, csak önmagára figyelő, a nagyvilágtól elszigetelődő világot hoz létre, újratermeli önmagát, és magába veszejti a tehetséget, nem hagyja kibontakozni a személyiséget. Amennyiben ugyanis elismernék, hogy ezen kívül is van értelmesebb élet, lerombolnák a maguk '''lazorikus biztonságát. Megszűnne a sajátos beltenyészet, amely a kisvárosi k sp ”i életmód melegágya. Mi hát a megoldás? — teszi fel Bánlaky is a ké'dé.t. Az a kompromisszum (nem megalkuvás!), amikor valaki látszólag beleilleszkedik, hogy valódi céljait egy szűkebb közösségben (klub, irodalmi színpad, szakkör) vagy segítségükkel valósítsa meg? Persze ez a kényszerű titkolózás és kétarcúság — ha nem készül fel rá az ember alaposan — könnyen automatizmussá válhat, ami a személyiség újabb torzulását jelenti. Ügy tűnik, hogy a közművelődési formák