Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - MŰHELY - Molnár László: Bánlaky Pál — Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ

korszerű változatainak kívülről való beültetése jelenti a második megoldást. Ehhez kínál útmutatót a könyv másik tanulmánya Varga Csabától, A most utópiája. A szerző elemzésének kiindulási alapja a nagyközségek gazdasági fejlődése által előidézett felbomlása, illetve ezzel a bomlasztó hatással való szembeszegülés, az újrateremtés, vagyis a jövő körvonalazása olyan körülmények közt, amikor jut kenyér bőven mindenki asztalára, de arra nincs terv, hogy a szövetkezet, mint emberi társulás hova juthat el. A megváltozott viszonyrendszer egy községben, illetve a termelésben összevont községekben, nem a közösségi igényeket nem követte, „hanem az intézményesült formákból” indul ki s „az együtt élő vagy együtt dolgozó közösség helyett általában néhány kinevezett vagy választott bizottság dönt a lényeges kérdésekben. Vagy nemegyszer helyettük is a hivatali apparátus”. Pedig „a nép háta mögött még jól dönteni sem szabad” — jegyzi meg egy nyugdíjas földműves. Kevesen foglalkoztak azzal a kérdéssel is hogy „az anyagi révbe jutás milyen új emberi és közösségi szükségleteket termel ki”. Ennek egyik már ma is mutatkozó jelensége a szövetkezeti dolgozók elöregedése. A város elszívó ereje a munkakörülmények és a szabad idő kultúráltabb lehetőségei által hatékony. Ezt megállapítani már tegnap is elkéstünk. Megüresedő emeletes-kertes házak jelzik a folyamatot, mert a fiatalok már nem akarják folytatni azt az életstílust, amelyben „maximális erőfeszítéssel dolgoznak, amikor a haszon további fokozása s növelése már-már értelmetlen, a jövedelem-felesleget nem tudják értelmesen felhasználni” és kialakul egy viszonylagos gazdag-szegény viszony, csak jóval magasabb létminimumra építve, mint bármikor ezelőtt. A „közművelődés hatástalansága a fiatalokban a céltalanság és tehetetlenség tudatát erősíti”. A központosítás (kultúrotthon, hivatalok, üzletek, klubok) a peremvidékről való lemondást sugallja, és itt kezdődik valamiképpen a falvak elnéptelenedése. Varga Csaba utópiája (ahogy elméletét maga nevezi) a kultúrközpontok helyett a kis sejtekre, családias légkörű utcaklubokra vagy hasonló csoportosulásokra alapozná a művelődés kiszélesítését. Nem elszigetelt, hanem érdeklődési, munka- vagy lakhelyi körben tevékenykedő aktív munkacsoport lenne ez: beszélgetések, viták, könyvcserék, külső emberek meghívása, közös szórakozás, tevékenység. Mindenesetre jobb elképzelés ez annál, amit egyes optimisták hirdetnek, mely szerint a központi kulturális létesítménybe majd eljár a nép. Az igazság az, hogy néhányan valóban eljárnak, de a többséggel nem törődik senki; a lehetőséget mindenkinek kínálják, de nem mindenki tud élni ezzel. A feladatok sorrendjében kell tehát megválogatni a munkaformákat, vagyis összekötő szerepet vállalni az intézmények és az egyén között, amikor a „legelső közösségi feladat az önismeret-nyújtás, amelyet követhet a tágabb közösség életében való aktív, demokratikus részvétel, a bekapcsolódást segítő művelődés”. Ennek perspektíváját a jövő életformájának kialakításában a lakóterek és a pszicho-szociális környezet tervezésével párhuzamosan kellett megrajzolni. „Az elképzelés csak annyiban utópikus, hogy a mai minimumhoz képest elég maximális cselekvést javasol, hiszen a közösségi program a kollektív és egyéni életben, a munkahelyen és lakóhelyen egyszerre és lehetőleg azonos intenzitással kezdődhetne el, mivel történelmileg sincs lényegesebb feladat, mint az ember külső-belső gazdagságának avagy nembeliségének jelenidejfl és hétköznapi kibontása.” (Magvető, 1979]