Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)

műhelyen is túl jártam, a mestert és Csordás Jenőt mintha a föld nyelte volna el, amikor Vak Rozi integetett az ablakból. Nézzek már be hozzá! Mondtam, hogy nem. Még csak az kéne nekem. A toronyra mutogattam, Mindjárt delet harangoznak. Igyekeznem kell. Pedig mindig akad a házában pálinka. Szívesen felhajtottam volna belőle egy pohárkával.

Ogy látszik, hogy Faragó Gyula a toronyból figyelte az utamat. Akkor kondította meg a harangot, amikor már bementem a kapun. Szekér és rúdja oldalt fordulva állt az udvarunkon. A lovakat régen kifoghatta a szolgám, Hargitai Gergő, de az eke, az eketaliga még a szekér derekából kandikált ki. A lépcsőnél megtorpantam, és azt fontolgattam, bemenjek-e a portékámmal, vagy előbb kukkantsak be az ólba? A szolgám segített ezen a gondon. Kinézett az ólból, és azt kérdezte:

— Vederből itassak, vagy vályúból? — Barna arcából most még jobban kivilágítottak fogai.

— A lovakat vederből, a borjúkat, teheneket vályúból itasd! Felszántottad?

— Fel, de meg is kéne boronálni!

— A számból vetted ki — mondtam, és még hozzátettem: — Mire végzel az ólban, elkészül az ebéd. Gyere be enni!

A konyhában a lányom éppen az asztalt terítette. A sparherd szélére tolta félre az ételt. Alig maradt ki az iskolából, de már pótolta a felnőttek munkáját. Vékony, hosszúkás arcú szegénykém. Rám hasonlít az istenadta! Mióta az apja halálhírét tudjuk, sokat szomorkodik, nem szomszédol, nem barátkozik senkivel. Harapófogóval kell kihúzni belőle a szót. Akkor azonban olyasmit láttam az arcán, mint mikor oszladozni kezd a felhő a sokáig borús égen. És annak nagyon örültem. Azt akartam, hogy olyan legyen az arca, mint a tiszta, napos égé. Kirakodtam a kosárból, és azt mondtam neki:

— Na, lányom, jobb lesz már, hogy hárman vagyunk. Nem kell egymást bátorítanunk, ha dörög az ég, villámlik, ha egerek futkároznak a padlásunkon — paskol- tam meg gyöngéden a hátát, jó kedvre derülve.

— Hát — toldotta meg a szavaimat egy kényszerű mosollyal, ami azt jelentette, hogy hasonlóképpen gondolja ő is.

Nem folytathattam, amibe belekezdtem, mert a szolga már készült az ebédhez, mosakodott a kútnál. Dús, gesztenyebarna haja nedvesen csillogott a tavaszi napsütésben. Frissebbnek, csinosabbnak látszott, mint reggel. Csak a nadrágja ne lett volna olyan furcsa rövid, bokáig se érő.

Nem várt arra, hogy szólítom. Hívás nélkül is jött. Asztalhoz ült. Szelt a kenyérből, szedett a levesből, és beleaprította a kenyeret. Mohón evett. Talán azért, mert már volt alkalma megismerkedni az éhséggel. A lányom csak piszmogott mellette, halászott a levesben. Keresgélte benne a babszemeket.

Én nem ebédeltem velük. A sparherd mellől néztem őket. A szolga elég hamar bekanalazta a levest, és mint a jó magaviseletű gyerek, szépen hátrafűzte a kezét. Értette a módját. Már túlságosan is illendően viselkedett. A szolga ne játssza az urat. Törölje mega keze fejével az orrát, és jól van. Várjon arra, ami következik. A lányom étvágytalansága felkeltette a figyelmét. Csóválgatta a fejét, s magában egészen biztosan azt gondolta: „Vinnének csak hadifogolytáborba, ott majd a gilisztát is megennéd!” Mondott is valamit, de csak dünnyögve, hogy nem lesz az jó, ha olyan keveset eszik. Mert annyi a kismacskának se elég. A lányom azonban rá se hederített a megjegyzésére. Nem evett többet. Inkább zavarba jött. Nem tudta, mit csináljon. Egyen-e, vagy a szolgának válaszoljon.

— Ahol te születtél, ott mi a felkapott étel? — tereltem el figyelmét a lányom étvágytalanságáról.

— A puliszka. Csakhogy azt eszik, nem kapják fel — mondta nevetve, s fehérlett a szép, egészséges fogsora.

— Nálunk felkapott étel is van — tartottam ki az állításom mellett. — A kedvenc étel felkapott étel. Az járja.

— Mi is felkapjuk, ha leejtjük — mosolygott még az arcbőre is.

— Látom, nem akarod tjrteni, amit mondok! Az olyan felkapott étel, amilyenre te gondolsz, nálunk a palacsinta. ;Azt nemcsak felkapjuk, de a levegőben meg is fordítjuk,