Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)

úgy sül meg a másik oldala — mondtam, és nevettem magamon, milyen bolondságokon is el tud szórakozni az ember.

— Elhiszem — hagyta rám a felkapott ételt, mert én közben már a tejbekását tettem az asztalra.

örültem a jó étvágyának. Akinek étvágya van, annak az erejével sincs baj. Azon nem fog ki az erős munka. Tetszett a viselkedése. Nem nagyzolt. Nem látszott kele- kótyának. Nem kérdezősködött. Nem erőltette a beszélgetést. Gondolta, úgyis megtud rólunk mindent. Néha még a világ is kicsi, nem még egy falu. Egyszer az uram Pesten járt. A Földhivatal Intézetben volt dolga. Hát nem ott találkozott össze a katonacimborájával?!

— Nazdar, nazdar — köszöntötték egymást tréfásan csehül, mert a cseh világban voltak katonakötelesek.

Aztán összeölelkezett az uram azzal a másikkal, a csallóközivel, akit mindig úgy emlegetett előttem, hogy vajon él-e még az én Kukkó barátom, vagy már meghalt? Az uramtól tudom, hogy valamikor Kukkóniának hívták a Csallóközt. A lakóit meg kukkoknak. Maguk szerezték maguknak a nevüket, amikor a tatárok bosszúja elől a mocsarakba menekültek, és a békák hangját utánozva adtak életjelt magukról. Nem is lett bántódásuk. Épségben maradtak valamennyien. Mégcsak a fenekük se fázott fel. Fűtötte őket a hit, hogy csupán addig kell a mocsárban ülve kuruttyolniuk, amíg el nem távoznak, akik bajt és bosszút hoztak a földjükre.

Nehéz az olyannal szórakozni, aki maga nem akar mondani semmit. Az olyan mellett csak elkóborol az ember képzelete. Mint az enyém is. A sparherd mellől a szolgánkat néztem, de az eszem Pestre meg Hradec Královéba kalandozott el. Nem én tehettem róla. Mintha visszafogta volna valami a szolga szavait. A félelem, hogy mondja titkolnivalóját, és abból nagy baja származik.

Az is megfordult a fejemben, és a sparherd mellett is a hideg futkározott a hátamon, hogy hátha rablógyilkost fogadtam a házamba, aki csak a megfelelő alkalomra vár, és végez velünk. De amilyen gyorsan támadt ez a gondolatom, ugyan olyan gyorsan el is hessegettem magamtól. Jóságot olvastam ki a szeméből. Óvatosan kérdeztem tőle ezt-azt, nehogy gyanút fogjon, és olyannak lásson, aki mást se tesz, csak puhatolózik. Mert a végén még megunja a kíváncsiskodásomat, és odébbáll. Más faluban üti fel a sátrát, nyugalmasabb helyen. Mi meg akár meg is szakadhatunk a munkában a lányommal, és özvegyasszony létemre vezetgethetem teheneimet a bikához, és lesülhet a bőr a képemről. Azért, ahogy az asztaltól felállt, még megkockáztattam néhány ártatlan kérdést.

— Azt már tudjuk, hogy erdélyi vagy. De azt még nem, hogy melyik részéből?

— Nem mindegy az magának? — mondta, és a mosolyába megint keserűség vegyült. Kinézett az ablakon, mintha a szülőhelyét kereste volna. Pedig a konyhából csak a csűrünk sarkát láthatta.

— Mindegy, ha nem akarod, hogy tudjam. Ha úgy jobb neked — hagytam abba a puhatolózást. A lányom közben már összeszedte az asztalról a tányérokat.

— Onnan való vagyok, ahonnan a nevem. A Hargitáról. Most már tudja? — szánt meg a végén.

— Tudnám, ha tudnám, mi az a Hargita és merre van? — rántottam fel a vállam, és ez azt is jelentette, hogy felőlem akárhol lehet.

— Na látja — jegyezte meg úgy, hogy most már ne kérdezősködjem. Elég volt. Abba is hagytam volna a puhatolózást, mert nekem a szolgára volt szükségem, nem a Hargitára, de akkor meg a lányom kezdte el a mosogatótál fölül.

— Oszt laknak-e ott magyarok?

— Csak azok laknak ott — mondta, és úgy nézett ránk, mint az olyanokra, akik azt sem tudják, hogy honnan virrad.

— Akkor a román hol él? — bújtam bele a boltos Szász Józsink bőrébe, mert öt is minden érdekli.

— Elég nagy ország. Jut benne hely nekik is — intézte el a választ ilyen sehogyan.

— Oszt te mi vagy? Magyar, román? — jött meg a kedve a beszélgetéshez a lányomnak. Biztosan az a sok román katona jutott eszébe, akiktől alig fértünk a házunkban. A csűr és az istálló is tele volt velük. Aztán hogy elmentek, a fülünk bizony nagyon