Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Mács József: Szélfúvásban — II. (regényrészlet)

A felesége Jóravaló fiatalasszony. Csak a hasa ne lenne olyan, mint a póknak. Mintha mindig viselős volna. Szült már egy fiút. Azt is csak azért, hogy a kérdéseivel másokat háborgasson. Olyan a képzelőereje, hogy a tudósé se különb. Hogy miket össze- zagyvál néha!

— Na, mi jót hozott, árulja el? Pénzt biztosan nem — néztem várakozóan a postás, szemébe.

— Eltalálta. Magától viszem a pénzt, nem hozom — kotort bele az oroszláncímeres, táskájába.

— Mit kell megint fizetnem?

— Házadót, Pálmainé asszony.

— Hogy a rosseb esne már a hivatalába — fakadtam ki, de csak kifizettem a kért összeget.

A postás fütyörészve elbiciklizett az alvég felé. Én meg kosárral a karomon elindultam a felvég felé. Községünk egyik legpénzesebb emberéhez, a boltoshoz. Előreszaladt az idő. A közelünkben lakó Lázár Erzsiék háza előtt megnyújtottam a lépteimet, nehogy az a kutya Erzsi észrevegyen. Mert akkor se tőled, se hozzád. Annyit tud beszélni. Délben a szolgálóm itt talál az úton.

Magas, vékony asszony Lázár Erzsi. Velem egykorú. Nekem halt meg az uram, de ő őszült meg jobban. Olyan a haja, mintha dér lepte volna be. Az esze meg mint a be- retva. Többet tud, mint a tisztelendő úr, pedig az tanult ember. Tudja, kinek mikor borjazott a tehene, fiadzott a disznója, született a gyereket ki mikor dőlt sírba, milyen betegség vitte el. De ez még mind semmi. Azt is tudja, hogy ki kinek udvarol, melyik asszony vagy ember tart szeretőt, hol házasodik föld a földdel. Ha valaki hirtelen akar megtudni mindent a falu dolgairól, ne menjen sehová, csak Lázár Erzsihez. Ott azt is megtudja, amit nem akar. Ha Erzsinek eszébe jut rákönyökölni a kerítésre, jaj annak, aki éppen arra megy. Biztosan elforr a levese, odaég a húsa, lekozmál a teje. Arra persze én is kívnácsi lennék, hogyan újságolja el mindenkinek, hogy van már szolgám, van már férfi a háznál. De nem ilyenkor, amikor attól kell félnem, hogy Faragó Gyula rám harangoz. Ráérőbb időben.

Iparkodtam utolérni az időt. A kovácsműhelyre meg a mesterre csak egy pillantást vetettem. Még mindig a Csordás Jenő ökrének a körmét ráspolyozta. Vétkesékhez meg már be se köszöntem. Pedig a gazda kint állt az udvaron. A feleségének kiáltott, és a hangja olyan volt, mint a repedt fazéké.

A hídnál élesen kanyarodik az út, aztán nyílegyenesen halad a templomig. A papné járt előttem. Kényelmesen, ráérősen. Messzebbről is felismertem volna. Olyan kalapokat hordott, mint a virágkosár. A feneke meg olyan nagy volt, mint egy parasztkenyér. Pedig nem volt túlságosan kövér. De négy gyereket hozott a világra, két lányt és két fiút.

— Jő napot, tiszteletesné asszony — értem utol a templomnál. — A boltba tetszik igyekezni? — mondtam, pedig dehogy igyekezett. Magáztam, mert a papnénak nem mondhatja a magamfajta ember, hogy te. Még akkor se, ha fiatalabb nála.

— Jó napot, Pálmainé asszony — fogadta kedvesen a köszönésemet. — Nem a boltba megyek. Tornaijára. Ott van elintézni valóm. Hogy van?

— Hála istennek jobban, mint tegnap voltam:

— Hallom, szolgáló állt a házhoz!

— Sok volt már a munka nekem. Lélegzetet se tudtam venni.

— Elhiszem, Pálmainé. Férfinak is elég lett volna, ami magára jutott. Adjon hálát a jóistennek, hogy volt ereje hozzá! Aztán ki a szolga? Fiatal, öreg? És honnan való?

— Annyit tudok róla, amennyit elmondott. Egy szóval se többet. Hargitai Gergőnek hívják. Alig több húszévesnél. Fogságból jött. Azt állítja magáról, hogy erdélyi.

— Székely?

— Tudom is én. Magyarul beszél. Szebben, mint mi.

Elvált az utunk. Ö jobbra tartott, a félkettes losonc—kassai kék autóbusz megállójához. Néhány hónapja még piros autóbusz járt ezen a vonalon. Én meg balra fordultam, a bolt irányába, amely tavaly még Hangya szövetkezet volt, most meg már semmi. Levették róla a cégtáblát. Vagy hogy is mondjam jobban? Átfestették.

Az országút mellett várta vásárlóit a bolt meg a kocsma. Forgalmasabb helyre nem