Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - FÓRUM - Bodnár Gyula: Versenyben az idővel

Versenyben az idővel

Szigeti László közvetlen munkatársam, akivel már cseresznyéztem egy tálból, fürödtem egy zuhanyrózsa alatt, voltam sok-sok riportúton, és igy tovább. Tehát ha én most csak egyetlen szót is szólnák mellette Levélféléjével kapcsolatban, könnyen érhetne az a vád, hogy: igen, mart a haverja ... Egyrészt ezért zárom ki a szóban forgó Írást hozzászólásomból, még annak árán is, hogy igy kénytelen vagyok figyelmen kívül hagyni Kmeczkó Mihály egy-két vitatható kritikaeszemléleti megjegyzését, másrészt meg azért, mert nem láttam az Alom Tivadar hadparancsát. De szerintem — már — nem is erről van szó elsősorban, nem erről kell beszélnünk a nyilvánosság előtt, hála Kmeczkó Mihálynak és Szilvássy Józsefnek. Kmeczkónak ugyan mindenekelőtt az volt a fontos, hogy a maga igazát (a MATESZ igazát) bizonyítsa Szigetivel szemben — tegyem hozzá, fölöttébb meglepő, iskolás módon, hiszen így minden művészi alkotást, amelyről legalább két ellentmondó vélemény látott napvilágot, tetszésünk szerint rangsorolhatnánk — de közben, kimondva és mondattanul kitért olyan kérdésekre, régi gondokra, hogy azokat nem tisztázni, nem leküzdeni — a közeli jövőben — mulasztás lenne, nagy. És ez lenne, ez a mulasztás a színház elleni „tett”, nem pedig a kritika. Egy színházra, a színészre, rendezőre, díszlettervezőre, dramaturgra, az egész társulatra ugyanis sohasem a kritika vsszélyes, tartalmazzon bár melléfogásokat, igaztalan ítéleteket, hanem a színház cselekvésképtelensége, a művészkínző állapotok, az improvizálás, a céltudatos és szenvedélyes egység hiánya, a megrekedt vagy lassan gyarapodó műveltség, a begyepe- sedés, a színészek hangoztatott és valóságos megbecsülése közötti különbség egyebek között. Valamennyire ismerve színházunk történelmét, jelen életét, helyzetét, nem akarom azt mondani, hogy nem befolyásolták és befolyásolják munkáját negatívan külső körülmények, talán erőssbben, mint más színházakét: huzavonák a darabválasztás körül, a színészek szűkös szereplési lehetősége a színházon kívül, tájolási nehézségek, rendezetlen, korszerűtlen művelődési házak, épületgondok, alacsony fizetés, a mellőzöttség érzetét előidéző jelenségek — de ezekre hivatkozni, csak ezekre örökösen, meg a közönség ízlésére, kibúvónak is elfogadhatatlan, nem oldunk meg így semmit, minden a régiban marad. Az a színház, mely a korábbi esztendőkben már nem egyszer igazolta, hogy képes nagy feladatok megoldására, képes egész kulturális-művészeti életünkre kisugárzó, közösségi tudatunkat-magatartásunkat formáló előadást létrehozni, aligha jobb feltételek között, mint például az elmúlt évadban, az a színház éppen a szárazabb esztendőkben ne a kritika kritikájával hívja föl magára a figyelmet, hanem olyan bemutatókkal, amelyekről a nézővel együtt mondhatnánk, amit Szilvássy is hiányol, hogy: esemény volt. Szóljon a színház, nyilatkozzon meg papíron, bár tenné gyakrabban, de úgy, hogy a másik önmagát is lássa, és ne egy három-négy flekkes színijegyzettől kérjen számon olyasmit, amire csak egy tanulmány vállalkozhat. Ősbemutató ids, ősbemutató oda, és bármennyire is ragaszkodunk színházunkhoz, szeretjük, védjük tiszteletre méltó makacssággal, azért tegyük csak szívünkre a kezünket: az elmúlt öt esztendőben hány bemutatóról mondhattuk el, hogy esemény volt, hogy azzal színházunk egy honi országos fesztiválon vagy egy nemzetközi mezőnyben is megállta volna a helyét. Kettő? Három? Tíz? Pedig a sök gyenge darab között volt sok olyan, amelyből lehetett volna esemény. Lahet, hogy megkopott az emlékezőtehetségem, de én alig tudok fölidézni a negyven bemutatóból (mindössze kettőt vagy hármat nem láttam) színházi pillanatot, képet, kimagasló rendezést, alakítást. Igaz, pillanatnyi élményben többször volt részem,