Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - FÓRUM - Bodnár Gyula: Versenyben az idővel

de nem hiszem, nem hihetem, hogy csak ennyit tudna nyújtani színházunk — éppen ma, amikor a tévé sorozatban kínálja a pillanatnyi élményeket. Tetszik vagy nem, a Magyar Területi Színháznak és Thália Színpadának (is) föl kell vennie a versenyt a televízióval. Ha erre nem képes, egyre több lesz az üres szék, aztán, mint a sajnálni való gyengébbről, valóban csak jót írhat a kritika és semmi egyebet. Jelenségek sora jelzi, hogy mind kevésbé cikk a színház — leszámítva a nagyobb városokat, ahol más a társadalmi rétegeződés, mint vidéken —, nem olyan hozzá a közönség viszonya, mint akár húsz évvel ezelőtt, nem jelent már annyit az a közvetlen, eleven kapcsolat, amelyet csak a színház tud kialakítani a művészet és a közönség között. A tévé garmadában dolgozza föl a különféle témákat, színvonalasan is nem egyet, nem lehet nem odafigyelni a repertoár kialakítása során, és nem lehet nem megkérdezni, tud-e olyat adni színházunk ennek a nemzetiségnek — azonkívül természetesen, hogy sajátos eszközökkel dolgozik —, amilyet sem a tévé, sem más színház. Versenyképesnek maradni — nem könnyű feladat. És amikor erre gondolok, a színészekre is gondolnom kell, akiket én visszafejlődni, legalábbis egy helyben topogni látok, kínlódni üres szerepekben, vagy rendezetlenül. Kutatok emlékezetemben kiemelkedő teljesítmények után. Találok, volt ilyen az utóbbi esztendőben is, de elvesztek a középszerben, és hagytuk elveszni őket mi is, újságírók, kritikusok, ahelyett, hogy mélyen a köztudatba vittük volna, a színházat is ösztökélve újabb hasonló teljesítményökre. Közben eszembe jut az az idő, amikor anyám ajkán, és nemcsak az övén, fogalom volt egy-egy MATESZ-színész neve. Hogy visszakapják tekintélyüket, hogy fiatalként és idősként rangot jelentsen a Magyar Területi Színház és Thália Színpada tagjának lenni — az egyetemes magyar és a csehszlovákiai színházkultúrán belül is — tőlük is, tőlünk is, de mindenekelőtt a színház irányításától-szervezésétől függ. Mint ahogy az is, hogy sok néző ne csak azért járjon a MATESZ-előadásokra, mert mint csehszlovákiai magyarnak erkölcsi kötelessége jelen lenni, hanem azért, mert ez a színház számára az egyetlen, amely az ő anyanyelvén ki tudja elégíteni ilyen téren legbelső szükségletét. Ezzel kapcsolatban egyébként az is elgondolkoztató, hogy a kevés kivételtől eltekintve, miért nincsenek jelen a bemutatókon — csehszlovákiai magyar dráma ősbemutóján — közéleti személyiségeink, íróink, költünk. Ennek vajon mi lehet az oka? Egyfajta kritika lenne ez is? Mindenesetre azokat a kritikákat, recenziókat, jegyzeteket, amelyek a lapokban jelennek msg, azokat jórészt a színház írja — teljesítményével. Higgye ezt el a színház!

Bodnár Gyula