Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - FÓRUM - Takáts Emőd: A színházról
Ha szót emelek, — elsősorban mint rendező — akkor csak azért, mert meggyőződésem, liogy a MATESZ csak jó drámairodaimon nőhet lel. De az ne legyen másé, hanem azoké, akiké a MATESZ. Ha a darabokat írói vénával áldott nézőink fogják Írni saját életünkről, bajunkról, magas művészi igénnyel, nem pedig rutinszerű párbeszédszerkesztéssel, ahol a lényeg elvteszik; ha a szerzők is modernek lesznek, akkor talán nem lesz gondja dramaturgiánknak, honnan is teremtsen elő egy hazai magyar színpadi művet. Hiszen a nézőket érdekli a saját közösségükhöz tartozó írók munkássága, akkor talán nem kell a MATESZ-nak — vagyis az ott csoportosult alkotói gárdának — nem mindig 100 százalékos sikert, eredményt biztosító próbálkozásba bocsátkoznia. A közmondás szerint a jó pap holtig tanul. Mi Thália papjai, papnői vagyunk, ez tehát ránk is érvényes. Nekünk is tanulnunk kell. Ezért vannak művészi munkásságunknak különböző szempontú értékelései, melyeket aztán felhasználunk munkánk minőségének javítása érdekében. Hibáinkat csak folyamatosan lehet kiküszöbölni. Egy-egy bemutató után megjelennek a sajtóban a vélemények, a vezetőségünk által felkért külső értékelők véleménye, a közönség visszhangja: ezeknek összesítése adja az alapot a tanulságok levonásához. Ezért állok most munkatársaimmal együtt nagy dilemma előtt (igaz, talán minden bemutató után bekövetkezik ez az állapot). Ugyanis ahány hang, annyi nézet, vélemény. Melyik a helyes? Tanulni akarunk a kritikai észrevételekből. De hogyan tanulhatunk, ha az írott vélemények az esetek többségében nemigen távolodnak el a drámaelemzéstől. Pedig a színházi munkásságnak, helyesebben és pontosabban: a művészi — színpadi alkotásnak ez csak az első szakasza. Talán tudjuk, ismerjük a darabra vonatkozó dicséreteket és kifogásokat, de a darab nem azért került színre, hogy msgmutassuk: ez és ez az író ezt vagy azt a darabot írta — hanem másért. Az író eszmei célkitűzése, mondandója megfelel annak, amiről a színház is szólni akar. A színpadi munka nemcsak szövegmondásból áll, hanem egy sor gesztusból, sajátos kifejező eszközökből (hadd ne soroljam fel őket!], a színészi alkotásból, egy cél érdekében: aktuális, mindenkit érintő kérdésekről elmondani véleményünket, hatni a nézőre; a színpadi nyelvezet formáival, a művészet erejével formálni a néző gondolkodását, szórakoztatni, szórakoztatva nevelni, ostorozni a hibákat, kipellengérezni az emberi gyarlóságot. A ma színházának feladata a szó szoros értelmében a legszélesebb tömegekhez szólni, tehát mindenkihez, egy mindenki számára érthető színpadi formával. Tudjuk, hogy vannak hiányosságaink, foglalkozunk is velük, szívesen vesszük a segítséget. A legnagyobb segítséget a hazai íróktól kellene kapnunk. Mert nem lehetünk igazán a csehszlovákiai magyarok színháza, ha nem a csehszlovákiai magyarokról szólunk. Nem játszhatunk tehát mindig klasszikusokat és külföldi drámákat, mert azok nem itt és most lettek megalkotva; — rólunk, hozzánk szóló darabokat csakis a hazai magyar íróktól várhatunk. Szilvássy József cikke elején párbajt emleget. Ne beszéljünk párbajról. Közös harcot emlegessünk inkább, a minőségért szálljunk síkra. Mert nem egyénekről van szó, hanem színházi kultúráról. Ennek pedig megvannak a támpontjai: a marxista—leninista esztétika a szocialista realizmus metódusa, mely számtalan formát biztosít az alkotónak, csak élni kell velük. Egy ügyet sohasem a párbaj eredménye visz előre, hanem az összefogás. Dugjuk össze fejünket, cseréljünk véleményt, hassunk egymásra — akkor majd előbbre jutunk. És ez a cél. Takáts Ernőd
