Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - NAPLÓ - —kszl—: A Nógrádi Képtár

A Nógrádi Képtár

1972-ben, amikor Szabó Gyula meghalt, a művész özvegye közel másfélszáz Szabóművet ajánlott fel a festő szülővárosának, Losoncnak.

Igen ám, de a képek bemutatására alkalmas épület híján, az ajándékkal megtisztelt város e tekintélyes kollekcióval szinte semmit sem tudott az adott pillanatban kezdeni. A későbbiekben aztán szükségszerűen alakult ki a gondolat, hogy Losoncnak, a város szélesebb tájékának tulajdonképpen egy kőképtárra lenne szüksége. Nem csupán az alkalmi tárlatoknak hajlékot adó épületre gondoltak, de egyben, és elsősorban egy képzőművészeti intézmény megteremtésének szükségét ismerték fal. Olyan intézményét, amely a meglevő alkotások egyszeri bemutatásánál, a művek raktározásánál többre lehetne, lenne hivatott.

Jól döntöttek tehát, amikor úgy döntöttek, hogy nem elég üres falat és akasztószöget keresni, mert hiszen Nógrád képzőművészetének nemcsak jelene, de jelentős múltja is van. És nyilvánvaló, hogy a jövőre is gondoltak. Mert céljuk, hogy egy majdani visszatekintés summázatában valós fedezete legyen egy olyan megállapításnak, miszerint az ember szép iránti fogékonyságát, ízlését sikerült csiszolgat- niok. Ez lenne tehát az elsődleges cél. És természetesen az is, hogy felkutassák, gyűjtsék és bemutassák a nógrádi és nem nógrádi művészek alkotásait.

Igazán sok jelentős festőt vallhat magáénak ez a környék, olyanokat, akik Nógrádot szülőföldjüknek, vagy második szülőföldjüknek tekintették. Kitűnő bizonyítéka ennek az ősszel megnyílt Nógrádi Képtár első kiállítása.

Mert a nyolc esztendeje magszületett gondolatból — ha nagysokára is — de végre képtár lett, egy olyan állandó jellegű képzőművészeti intézmény, amely talán az eredeti elképzelésnél is pompásabb körülmények között kezdhette meg működését. A képtárnak kiválasztott és ízléssel felújított régi bírósági épület boltíves termeinél alkalmasabb otthont nem is találhattak volna a városban.

Az első tárlat anyagát a vidékhez legszorosabban kötődő alkotók műveiből válogatták. Mondhatni, hogy telitalálat volt, és élmény is a javából, melynek értékét elsősorban az a határozottan kimondható megállapítás fejezi ki, miszarint korántsem egy regionális, vagy ha úgy tetszik, szokványos „kisvárosi” kiállítást láthatott a közönség. Utólag bevallható, a várakozásban volt, olyan attitűd, olyan kézle- gyintő előítélet is, amely egy-két alkotó nevétől eltekintve, a provincializmus fogalmát emlegette. Személy szerint igen jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy a Nógrádi Képtár első kiállítása milyen fényesen cáfolta meg, utasította vissza a könnyelmű előítéletet, mely szerint az ilyen intézmény alapjai rendszerint a helyi érdekek szűklátókörű túlbecsüléséből épülnek.

Lehetne persze így is, de nem így van, lévén szó Losoncról, arról a városról, amelyik a legszorosabban kötődik egy olyan nagy művész nevéhez, mint amilyen Szabó Gyula volt. Szabó Gyula szellemi látóköre sokkal szélesebb régiókra terjedt, festői képességei pedig ugyanúgy fel tudtak nőni azokig a szertelen magaslatokig, melynek rétegeiben életművét megalkotta, — miközben az embertől sosem kényszerült elszakadni, s hiába is kényszerítette volna erre bármilyen körülmény. Életművének megközelítéséhez talán ez a szempont látszik a legalkalmasabbnak.

A Nógrádi Képtárat útjára indító kiállítás anyagának jelentős részét a legtermészetesebb módon alkotják tehát Szabó Gyula művei, illetve az ő számszerűen is