Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

— Ez az egyetlen vigaszom. Különben egy percig se tartom a kardot.

— Próbáljon rátámaszkodni. No látja. Így már jobb. Maradjon ebben a helyzetbenl A bal kezébe fogjon könyvet!

Katalin kinyújtotta a kezét, Jorg odaugrott, és beletette a könyvet. Aztán a sarokból vizsgálgatta. — Hajtsa a fejét kissé előbbre, igen. — Katalin elégedetten, enyhén mosolyogva állt.

— így jó lesz, Jorg mester?

— Nagyszerű, Katalin kisasszony.

— Csakhogy szeretnék egy kicsit pihenni.

— Az Istenre kérem, még egy percig maradjon így!

Valóban, a kardra rátámaszkodhat. A jobb kéz helyzetét nem kell megváltoztatni. A fafaragó fellélegzett. Megnedvesítette kezét a korsóban, és a gipszhalomhoz lépett. Ujjai a szent arcán táncoltak. Nem bírta rögzíteni, a szobornak minden nap más arckifejezése volt. Jorg mérgelődött. Katalin nevetett. — Komolyabban, kérem, hiszen ötven alexandriai bölccsel szemben győzedelmeskedett a vitában. A keresztény Paliasz, a tudás és a bölcsesség istennője.

— Ne kínozzon, kedves Jorg. Kegyelmed a legkegyetlenebb férfi, akit valaha ismertem.

— Jól van, Katalin. Csak ne mozduljon. Ne beszéljen, szépen kérem.

— Akkor hogyan győzhettem le a bölcsek tucatjait? Álmodozó pillantásommal?

— Katalin!

— Csendben maradok, ha délután elvisz sétálni a Sobő alá.

— Arra veszélyes, a hodrusiak miatt.

— Nem félek. És kardunk is van.

— Kérem ne mozgassa a száját. Igazán nem akarja, hogy egyszer végre befejezzük?

— Eltalálta. Nem akarom.

Leugrott a dobogóról, és karddal a kezében a fafaragóhoz lépett.

— Most már értem, miért kínoztatta meg Maxentius császár Szent Katalint.

— Gonosz sylti mesiter. Kerékbe töretne engem?

A férfi mellett állt, a feszes aranysárga kelme alatt hevesen pihegett leánykeble. Jorg a szemébe nézett. Csak a szemöldöke merész ívére kell gondolnom. Semmi másra.

— Miért költözött el tőlünk, Jorg mester?

Szilárdan markolta a formázókést, hogy a gipszen kiemelje a szemöldököt.

— A műhely már rendben van. Hiszen látja.

— Esténként elhagyatottak vagyunk.

— De hiszen jár a házukhoz a fiatal Unger.

— Hát ezért?!

Jorg megfordult. A lány nem mozdult. A férfi megsimogatta volna, de a keze gipszes volt.

— Sok a munkám. Meg a szóbeszéd is ...

Katalin felemelt egy rongyot az asztalról, és a fafaragó ujjaira csavarta.

— Most már lehet. Meg akart simogatni, vagy nem?

Jorg elvörösödött.

— Téved.

— Kedves Jorg mester. Akkor megteszem én! — Arcán megérezte a lány ujjait. — Nagyon fél tőlünk? Nem férfihoz illő, hogy Borbála módjára lesüsse a szemét. Fütyülök az emberekre. Elvégre kegyelmed nőtlen férfi, sylti mester. Én pedig hajadon vagyok. Anyám nincs ellene, Jorg. Akkor hát mitől fél?

Kutatón, kissé gúnyosan nézte a férfit.

— Katalinka... — Leszorította a lány kezét, hogy a teste mellett tartsa. Csak fel ne emelje, csak tudjon uralkodni magán! Hogyan gyűlölhetné meg ezt a leányt? Szorította az ujjait, a gipsz lemorzsolódott a rongydarabkáról. A leány szeme szomorú. Olyan, mint Sebestyéné. Mint Ulrikáé. Jorg megszédült. Katalin ruhája minden mozdulatra suhog. Jobb lába kissé előrelendül (mint a gipszmodellen), csak a ruha kelméje választja el egymástól a két fiatal testet. Ulrika. Gyere, az ég szerelmére! A lányodnak szomorú a szeme. — A legszebb Katalin leszel a világon. Hallod? Ezrek fognak térdepelni előtted, és kérnek majd, hogy könyörögj érettük a Legmagasabbnál. Többet nem tehetek. — Elengedte a kezét, és visszafordult a gipszmodellhez. A leány azonban