Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

átkarolta, a vállára borulva zokogott, de közben fel-felnevetett. Átkozott munka. Gyűlölöm a férfiak munkáját... Kínozz, vagy ölj meg, de már benned vagyok, gondolta Katalin.

Hirtelen eltaszította magát a férfi vállátől, letörölte a könnyét, és ruganyos léptekkel visszatért a dobogóra.

— Azt hiszem, dolgoznunk kell, Jorg mester.

Megkönnyebbülten nézett a lányra, aki arannyal átszőtt főkötőjét igazgatta.

— Félek magától, ha kardot tart, Katalin kisasszony. — Jorg a kemence mögötti sarokból egy seprűt vett elő, és a lány kezébe nyomta. — Amíg a ruha redőin dolgozom, ez is megjárja.

— Szent Katalin seprűvel? — nevetett a leány, és ugrándozott a dobogón.

Jorg mosolyogva mesélt neki a lübecki és nürnbergi fafaragóműhelyek modelljeivel való élményeiről. Ha valaki feljegyezné egy krónikába, hogy ki mindenki állt már modellt madonnákhoz és szentekhez, akkor nemcsak nemesi és patriciushölgyeket, de kóbor parasztasszonyokat, koldusokat, nyilvánosházból való rimákat, leányanyákat, cselédlányokat, fürdetőasszonyokat, komédiásnőket, bukott apácákat is találna köztük. A nők egész ármádiája vágyakozik a szsnt állapotra, legalábbis bizonyos kivételes pillanatokban. Az öncsalás édes percei ezek, szülőjük a megörökítettség utáni vágy, amelyen a mester csak elnézően mosolyog. — Igazán kinevetik a mesterek az asszonyokat?

— Igazán, Katalin. Nem tehetünk mást. A nők nevetségesek és szeretni valók az örökkévalóságukra való törekvésükben... — Jorg hangosan felnevetett. — És ha látta volna két szajhasereg csatáját, amelynek Nürnberg utcáin voltam, tanúja... — Katalinnak a könnye csörgött a nevetéstől.

így találta őket Ulrika, közvetlenül a déli harangszó után.

Lihegve kapaszkodtak mindhárman fölfelé a Tanád alatti meredélyen. Bányász- asszonyoktól és gyerekektől kérdezgették, melyik az öreg Gergely házikója.

Az egy helyiségből álló, fából épült viskóban két kecske között egy priccsen feküdt az idős Gergely bányász. Sebestyén mester utolsó élő testvére elmosolyodott unokahúga láttán. (Katalin az anyaja tanácsára sebtében levetette díszes felsőruháját, és fekete köpenybe burkolózott.) A kunyhóban nehéz volt a levegő. Ulrika merev arccal állt a fekvőhely mellett, igyekezett nem mélyre szívni az izzadság, a 'kecsketrágya és a döngölt agyagpadló szagegyvelegét.

— Az Isten és a szűzanya segítse, bácsi — köszöntötte Katalinka.

— Szép dolog, hogy eljöttek — hörögte Gergely. — Asszony, ültesd le ritka vendégünket. — Egy csontos kéz mutatott a fekvőhellyel szembe, a kemence melletti lócára.

A félhomályban csak ekkor vették észre, hogy a lócáről egy magas férfi emelkadett fel. Staub János könnyedén kezet csókolt a két hölgynek, és meghajolt a sylti mester előtt.

— Vigyázat, gerenda! — óvta Ulrika fejét, aki hirtelen kiegyenesedett. — A legjobb bányászom haldoklik — súgta Staub. — A felcsert a Testvériség pénztárából fizetjük.

— Nincs már remény? — suttogta Ulrika.

Staub nemet intett.

— Természetesen én is hozzájárulok — mondta gyorsan Sebestyén özvegye. Hát ebből a környezetből jött az én Sebestyénem? Undorral lépett be, és azt sem vette észre, mikor hagyta el Staub a kunyhót. Katalinka az öreg Gergely kezét fogta. — Mennyire örülne neked, kisleányom, mennyire örülne szegény Sebestyén. Adj egy kis vizet, leányom. Szép, hogy eljöttetek búcsút venni... — Köhögni kezdett. Katalin köpenyére véres nyál fröccsent. Ulrika az ajkába harapott, Katalin azonban nem mozdult. — Még élhettem volna, kisleányom, ötven... — újra hörögni kezdett —, ötvenhat múltam Máté napján... még ember lehettem volna... Ez az átkozott tüdő... Szóval te fafaragó vagy, fiacskám. Ogy hallottam, befejezted Sebestyénünk oltárát. Isten áldjon meg érte, fiú. És törődj velük... ne pusztuljanak el, mint én... Asszony, kínáld csak, jő lángost süt, egyél, Katalinka ... Ugye nagy mester volt Sebestyén? ... Micsoda oltár... legyen neki könnyű a föld ... Kedves öcsém, már készülök utánad ... Micsoda forrőság ... majd szétszakad a tüdőm, asszony ...

— Sebestyén mester gondolt magára —, mondta Jorg, és feljebb támasztotta Gergely fejét. — Ugye így könnyebben lélegzik, bácsi?