Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)

— De hisz Isten akaratában. Igaz is — fordult feléje a karosszékben Beheim —, nem ismeri véletlenül Zwingli írásait? Nem, ne féljen, tisztelendő úr. Csak véletlenül jutottak eszembe, gyakran kapok németországi látogatókat. Sokat elmélkedünk teológiai kérdésekről, Luther doktorról és más mesterekről. Ha megszerezné Zwingli valamelyik írását, gondoljon rám. Iszik még? A hús egy kissé kemény volt, de a bor>'al lecsúszott, igaz?

— Bármilyen teológiai nézetet vallunk, kötelesek vagyunk megőrizni az Istentől való békét a népek és a keresztények között.

— Nagyon okosan mondja, atyám. A válasz egy egyetemeit végzett tudós doktorhoz méltó, ön érdekes ember, a budai humanisták és teológusok körének kiválóságai között sem vallana szégyent. Nemes királynénk nagy tisztelője a bölcs Rotterdami Erazmus- nak.

Jakab káplán nem merte végigenni a kappant, és vágyakozva nézegetett a tányérján maradt félig lerágott csontra. A kamaragróf már rég jóllakott. A pap sóhajtva mártotta b3 ujjait egy edény illatos vizébe, és hosszadalmasan törülközött.

— Szeretném még elmondani méltóságodnak —, kezdte el csendesen, egyre az ujjait törölgetve —, hogy a hodrusiak talán a kiszabadított foglyokat is visszaadnák, ha a selmeci urak jóindulatot mutatnának. Semmi egyebet nem akarnak, mint békességet.

— Micsoda? — Beheim meglepetten hajolt az asztal fölé.

— így gondolom, uram.

A káplán a szalvéta alá rejtette nyugtalanul doboló ujjait.

— Visszaküldenék a társaikat a börtönbe? Nincs ebben valami turpisság?

— Nem tudom, nekem ezt mondták.

A kamaragrőf szigorúan ránézett a hadrusi káplánra, de az állta a tekintetét. A gróf kis idő múlva felemelkedett a székéről, Jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.

— Köszönöm, atyám. Segítségemre volt. — Kezet nyújtott. — mindent megteszek, hogy a selmeci szenátorokat jobb belátásra bírjam, és a lázadások rég elfelejtett mesékké változzanak.

— Mindent megmondott neki, tisztelendő úr? — kérdezte kint az éhes Matej Sigel, és haragosan nézegette a zólyomi várat.

— Mindent — felelte Zanacker Jakab, és tovább álmodozott az ő közreműködésével létrejövő örökös békességről.

— Azt is, hogy visszaadjuk a foglyokat?

— Persze hogy, Matej.

Matej elnevette magát, és a káplán vállára csapott.

— Egy fityiszt adjuk vissza, az istenüket! Az urakat agyon kell csapni!

— De Matej! — csillapította feddőleg Jakab káplán. Rátértek a Garamhoz vezető országútra.

15

— Sohasem lesz belőlem szent! — Katalin az ajkát csücsörítette, és leejtette a jobb kezét. A penge a padlóba fúródott, a kard ide-oda lengett. A fafaragó odaugrott, és kihúzta a padlóból.

— Könnyebbet nem találtam. Az örmény kereskedők azt állították, hogy ez könnyű, úgymond, női török kard.

— Köszönöm szépen. Szent Katalinnak olyan izmai lehettelt, mint egy favágónak. Katalinka lelépett a dobogóról, és egy székre vetette magát. A fafaragó a műhely

sarkába lépett, a szent gimpszmodelljét nézte.

— Szegényke. Majd kieszelünk valamit. Például rátámaszkodhatna a kardra.

A lány nem felelt. Jorg kézen fogta, és könnyedén a dobogóhoz vezette.

— Legalább szebb lesz Szent Katalin, mint Borbála?

— Kedves Katalin, hát nem látja?

A leány bizalmatlanul nézett a sarokban álló két méter magas modellre. Komoly, tágra nyílt szemű fej, gyengéd keblek, a kéz megemeli a pompásan redőzött, gazdag köntöst.